Mennyire szokott kellemetlen érzést kiváltani az belőletek, ha hívtok valakit, a másik felveszi, majd azt mondja, hogy „Bocs, nem tudok beszélni, visszahívlak!”? Vagy azt, hogy „Nem érek rá, mondd gyorsan!”?

Krajcsó Nelli írása

Ilyenkor részemről jönnek az ismerős hebegések-habogások, hogy öööö, jóóóó, aha, a totális összezavarodás, hogy mit is akartam mondani, talán egy szia, ha még belefér, aztán miután rám rakják a telefont, a bűntudat, hogy zavartam.

Ezt, tapasztalatom szerint, a hozzájuk közel álló emberekkel, rokonokkal, barátokkal, már haveri szinten álló munkatársakkal csinálják meg a notorius telefonfelkapkodók, és azt is tapasztalom, hogy ha egyszer valaki magáévá teszi ezt a szokást, akkor szépen bele is tudja pörgetni magát.

A múltkori ilyen eset után viszont egyszer csak leesett: Ha hívok valakit, miért én érezzem kellemetlenül magamat?! Miért szenvedjek azért, amiről nem is tehetek?

Az emberek kialakítják ezt a teljesen felesleges, értelmetlen telefonálási attitűdöt, leküzdhetetlen ingertől vezérelve folyamatosan azonnal válaszolnak minden hívásra, hogy aztán azt mondhassák, nem érnek rá - ezzel bűntudatot kialakítva a másikban.

(forrás: http://www.castlecraig.co.uk/blog/05/2013/text-addiction)

Pedig nincs sok értelme annak, hogy felvegyük azért a telefont, hogy aztán idegesen belemondjuk, hogy visszahívlak. Hiszen a telefonunk mutatja, ha volt nem fogadott hívásunk, a beszélgetés lehetősége megmarad anélkül, hogy elfoglalt pillanatunkban időt vennénk el magunktól és a másiktól.

Ja, és másoktól. Mert tudjátok mit? Amikor egy meetingen ülök, és valaki folyamatosan ilyen visszahívlakot játszik, nem csak saját magát zökkenti ki, hanem engem is megakaszt, megakasztja az egész találkozót. Meetingre egyáltalán nem is kellene telefont vinni, hiszen elvileg azért találkozunk, ülünk ott valakivel, hogy rá és a közös dolgunkra figyeljünk.

Már egy jó ideje alap, hogy ha leülünk beszélgetni valakivel, rögtön kirakjuk a telefonunkat az asztalra. Kialakult bennünk egy állandó készenlét, ami miatt nem tudunk kikapcsolni. Handicappesnek érezzük magunkat, ha napközben lemerül a telefonunk, úrrá lesz rajtunk a szorongás, hogy lemaradunk valamiről. Nincs tudatos telefonálási kultúránk, amit a netképes telefonok megjelenése csak tovább rontott. Valószínűleg sokunknak eszünkbe sem jut határt szabni a telefonálással töltött időmennyiségnek, ezt bizonyítja a Vatera tavaly áprilisi felmérése is, amely szerint „az okostelefonok olyannyira társaink a mindennapokban, hogy tulajdonosaik negyede velük étkezik, minden harmadik pedig számítógépezés közben is a kezében tartja a készülékét”. Sőt 27,4%-unk a WC-n is nyomkodja a készüléket.

(Forrás: http://www.marketingpilgrim.com/wp-content/uploads/2011/02/smoker_versus_cell_phone_addiction_tshirt-p2353250149698108483d2s_400.jpg)

Néhány tipp ennek elkerülésére:

• kezdd azzal, hogy ha nem érsz rá, nem veszed fel a telefont, csak a legszükségesebb esetben (pl. hív a gyermeked)
• folytasd azzal, hogy fontos, figyelmet és elmélyülést kívánó feladatok, vagy pihenés közben lenémítod a telefonodat (pl.: evés közben)
• ha ez már jól megy, határozz meg magadnak olyan órákat, napszakokat, amikor nem életbevágó, hogy telefonközelben legyél, és rakd el jó mélyre a telefonodat
• ezután következhet az, hogy néha-néha otthon hagyod a telefont (pl. egy esti séta alkalmával, vagy mikor a moziba mész)

Nincs szükség a teljes telefonmentesítésre, viszont itt az idő, hogy kicsit tudatosabban viszonyulnunk a telefonunkhoz, hogy kialakítsunk újra egy olyan életvitelt, amikor nem vagyunk 0-24-ben elérhetők, de legalábbis nem esünk kétségbe egy kis unplugged létezéstől. Hogy újra értékeljük azokat a pillanatokat, amikor zavartalanul el tudunk merülni valamiben, és 100%-ban a másikra tudunk figyelni. Mindezt pedig továbbadni a gyermekeinek is, akiknek, figyelve a trendeket, nem lesz könnyű dolguk a kütyük kapcsán.