Slow budapestesként sokat beszélgetek a lassításról, hivatalosan és nem hivatalosan is. Megtalálnak az emberek kérdésekkel, gondolatokkal, elmondják a felpörgésük történetét, és azt is, hogyan segítettünk nekik a lassításban. „Örülök, hogy vagytok!; Gratulálunk, csak így tovább!” – tényleg sok ilyen visszajelzést kapunk. Látom, hogy növekszünk, hogy egyre több ember ismeri a slow filozófiát, sőt már odajutottunk, hogy elkezdték ráhúzni a fogalmat szinte mindenre – öko és önsegítős cuccokra, jóra, rosszra, olyan dolgokra is, amiknek közük nincs ehhez az egész felfogáshoz. Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy családanyákról, menedzserekről, diákokról, pályakezdőkről legyen szó, mindenki szenved így vagy úgy a saját vagy a világ túlhajszoltságától. Érzem, hogy kellünk, ami mindennap motivál minket arra, hogy tovább csináljuk mindezt.

Krajcsó Nelli írása

Viszont az indulásunk óta eltelt két év után is még mindig ott van egy csoport, akik csak a távolból, óvatosan figyelgetnek minket: a férfiak! Míg a nők azonnal nyitnak felénk, és jönnek, és megosztják gondolataikat, és lelkesednek, addig a társadalom eme eléggé nagy csoportja nem igazán.

Miért van ez? A tapasztalataim alapján a férfiak többféle távolságtartó pozícióba helyezkednek, ha a slow-ról van szó:

-          vannak azok, akik nagyon támogatnak, gratulálnak, mikor beszélgetünk. Ők néha eljönnek az eseményeinkre, de ha jobban figyelünk, kiderül, hogy többen csak azért vannak ott, mert a barátnők elhozták őket, így aztán leginkább a háttérben nézelődnek, egyértelműen távol tartva magukat a történésektől. Ha van sör, akkor maradnak.

-          vannak, akik jó hosszan, érdeklődve, kedvesen kérdezgetnek erről az egész slow-ról, a végén azért elárulva szkepticizmusukat: „Tényleg lehet így élni? A világ nem erre megy, nem tudod ezt te sem megváltoztatni, ugye tudod?”. Ilyenkor mindig úgy érzem magamat, mintha vizsgáznék.

-          és vannak olyanok is, nem sokan, akik kerek perec megmondják, nem értik, miért lenne szükség a lassításra.

Akárhány (szerencsére nem sok) agresszív kommentet kapok, azt a férfiaktól kapom. Sokat gondolkoztam ezen, mert nyilván piszkál az egész, hogy nem nyit felénk egy ennyire fontos csoport. Mert úgy érzem, nekik is van hasznos mondanivalónk. Mert szükségünk van kiegyensúlyozott, türelmes, odafigyelő, befogadó, minőségi időt velünk töltő férfiakra. Nemrég csupa férfinak tartottam előadást a slowról (egy női megkeresésre persze). Sokat olvastam, informálódtam a férfi motivációról, stresszről, egészséghez való hozzáállásukról, meg szerettem volna érteni, mi az oka, hogy nem rezonálnak igazán azzal az üzenettel, hogy túlhajszoltságunkon a lassítás érdemben tud segíteni, hogy a tartalmas, minőségi életet az eggyel alacsonyabb sebességbe kapcsolás támogatja, hogy le kell ahhoz mondanunk dolgokról, hogy igazán megéljük és maximumon tudjuk élvezni az életet. Hogy tudatosan figyelve és változtatva az életünkön, boldogabbá válhatunk.

Elsőként itt van ez a tény: a férfiak a maximumon pörgésre születtek. Arra vannak kondícionálva, hogy minél többet érjenek el, azt is gyorsan. Nyughatatlanok. Kutatások alapján egy 20-as évei végén, 30-as évei elején lévő férfinak a legfontosabb témák a karrier, a pénz, az egzisztencia megteremtése. Ezek elérése miatt történnek a 14-16 órázások a munkahelyen, néha krónikus alváshiánnyal együtt, amit sokszor nem alvással, hanem az összes jól ismert serkentőszerrel próbálják meg lenyomni. A barátok, barátnők és szülők számára elérhetetlenek, állandó készenlétben vannak, hajtja őket a bizonyítási vágy, szélsőségesebben, mint minket, nőket. Mire megvan a lakás és a kocsi, jön a család és a gyerekkel jönnek az új, túlpörgésre késztető erők: a családot el kell tartani, „én mutatok példát a fiamnak, nekem jól kell csinálni, tehát dolgozom, és jó apa leszek”. A rendszeres étkezésre, a barátokra, a sportra, a pihenésre egyáltalán nem jut idő. Az Egészségtükör szerint Magyarországon a stressz miatt (is) kialakuló szív- és érrendszeri okok miatt bekövetkező korai (65 év alatti) halálozás az európai átlag háromszorosa. A férfiak különösen veszélyeztetettek: öt férfi közül csupán három éri meg a 65. születésnapját.

Mindent megkeresnek, megszereznek, de úgy tűnik, ilyen vészjelzések mellett sem központi kérdés az ő egészségük – mintha 45-50 éves korukig, amikor már muszáj, nem lenne fontos a mentális jóllétük, a stresszmentesítés, az egyensúly megtalálása, az emberi, fenntartható lépték megtartása. Vagyis a stresszmentesítés, mint olyan létezik náluk is, de sokszor extremitásba csap át, ami aztán csak új stresszt okoz. Szerintem nem csak én szoktam nem érteni és megmosolyogni azt, ahogy szélsőségesen közelítenek mindenhez: „Ha futok, addig szenvedtetem magam, amíg le nem nyomom a marathont” Kilokalóriák, km/h-k, másodpercek és lóerők a lazítás mértékegységei.

Úgy tűnik, a célnélküli élvezet, az elengedés, a kivárás, a relax nem létezik a férfiak szótárában. Az igazi feltöltődés, amikor nem kell elérniük semmit, amikor megengedik maguknak, hogy tényleg pihenjenek, ami segítené őket például abban is, hogy meglássák, mi a fontos számukra, mi éri meg a pörgést és mi nem. Pedig igényük lenne rá – ebben már azok a férfi jógaoktatók és életmódtanácsadók, művészek vagy a Slow Budapest tagjai erősítenek meg, akik kimerték mondani, hogy a karrierjük mellett fontos tudatosan figyelni a saját egészségükre is, akik törekszenek a családdal a minőségi idő eltöltésére, akik a munkájukban is lassítottak, hogy a célok kergetését átvegye a nyugodtabb alkotás. Tudják, hogy a siker így fog jönni. Ők elismerik azt, ha kiégtek, ha eljutottak a falig, és elkezdenek magukkal foglalkozni, változtatni, így jobbá téve a körülöttük élők életét is. Ők azok, akiknek aztán magyarázni sem kell a slow-t, már bennük van az érzés, mindent értenek, és jól vannak.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésemre, van két csoport: az egyik azért nem jön slow-zni, mert már mindent tud, a másik azért, mert nem fogadja el az üzenetünket, és minél túlhajszoltabb, annál elutasítóbb velünk. Megint csak kutatások mondják, hogy míg mi, nők segítséget kérünk és közösséget keresünk egy-egy gond kapcsán, addig a férfiak a frusztráció, a stressz hatására inkább ingerültek és zárkózottak lesznek és öngyógyításba kezdenek, ahelyett, hogy tanácsot kérnének. Nem érzik azt, vagyis kevesen, hogy a közösség segítene.

Más hozzáállással rendelkezünk, más szerepeket játszunk, de a frusztráció, a túlhajszoltság ugyanúgy ott van mindkettőnkben. Szeretném azt hinni, hogy a Slow Budapesttel azért így is értékesek vagyunk azoknak a férfiak számára, akik még mindig óvatosak velünk kapcsolatban. Remélem, hogy tudunk inspirálni, elgondolkodtatni, még ha messziről, a barátnőkön, feleségeken, az anyákon keresztül is. Örülnék, ha több férfival tudnék erről beszélgetni, örülnék, ha megosztanátok erről a gondolataitokat! Vagy ilyenben ne is reménykedjek?