A december mindig rohamléptekkel közeleg, és úgy tör be az életembe, mint egy nem várt vendég. Rácsodálkozom: megint eltelt egy év? Életem fonala egész évben sűrűn gomolyog, a szálak összekuszálódnak, a fáradtság ilyenkorra már győzedelmeskedik, a szemem alatti karikák tanúskodnak róla, de ilyenkor mindig van egy lélegzetvételnyi szünet, mint egy filmszakadás, egy perc váratlan sötétség a moziban. Beszív, kifúj, kidugom a fejemet az egész éves sodrásból, körbevesz a csend, és értékelek, mérlegelek, átgondolok, és újratervezek.

Sudár Györgyi írása

Utolér az ünnepi hangulat, megállok a kivilágított Andrássy úton, eszembe jut egy régi dal a hóesésről, csodálkozom, hogy milyen régen hallgattam utoljára zenét, és rájövök, hogy éppen erre nem jut időm, hogy csak bámészkodjak, legyek, nézzek kifelé a busz ablakán, várjam, hogy essen a hó, hogy türelmetlenül, előre kiegyem az összes csokit az adventi naptárból, hogy hallgassam a reggelt és az éjszakát. A felnőtt létem menthetetlenül arra késztet, hogy értékeljek, mérlegeljek, átgondoljak és újratervezzek.

Egy ideje már tudom, hogy a gyerekként átélt, spontánnak tűnő csodák sorozata mögött is a felnőttek erőfeszítése áll, és éppen az tette lehetővé, hogy önfeledten rácsodálkozzak a világra, hogy más gondoskodott erről a sok profán, hétköznapi dologról, helyettem is. És vajon hogyan változik a világ, ha az ember lánya már régen belát a fényes kulisszák mögé, de mégis szeretne egy kis varázslatot?

És akkor megállok, hirtelen átlátva a sok csillogó díszleten, a karácsonyi reklámfogásokon, a kihagyhatatlan akciókon, és kristály tisztán látom, hogy most is, idén is újra kell fogalmaznom magamnak, hogy mit jelent nekem ez az egész időszak, hogy minek tudom odaadni a szívem, és mitől kell óvakodnom. Mert gyerekként, a kis panellakásban olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt minden, a dolgok helyi értéke, a táncrend, az évről évre előkerülő díszek, a rituálék, a csilingelés, a szaloncukor. És most minden olyan bonyolult, nyűg és erőfeszítés.

És szinte azonnal megtalálom azt, ami azóta sem változott, és amibe kapaszkodhatok: akkor is, most is azt a decemberi csendet szerettem a legjobban, amit egész évben csak ilyenkor hallani.

A fényesen világító ablakok, az otthon maradás, a sokáig alvás, a bejgli evés, az összekacsintás, a csomagolópapírok csilingelésének összetett, rétegzett csendje ez. És ebben a láthatatlan csendben úszik minden, akkor is, ha most még elnyomja az utca és a tömeg zaja.

Minden évben igyekszem kitalálni valami személyeset, készítettem már bonbont, főztem tojáslikőrt, festettem fadobozt, csináltam kis illatszeres ládikót. Idén kézzel készítem a képeslapokat, és nagyon fogok ügyelni rá, hogy az üzenet rajtuk igazán, de igazán személyes legyen. Mert a fontos dolgokat sokszor olyan nehéz kimondani, és olyan jó néha eltakarni a pírt az arcunkról, és csak titokban leírni, hagyni, hogy a tinta kicsalogassa a szívünkkel átitatott gondolatainkat, és zavarban szorongatva az egymástól kapott levelet, csak úgy csendben együtt lenni.

Azt szeretem ebben a csendben, hogy mindenkié. Mert a nagy boldog család, a béke és a szeretet ilyenkorra már bonyolult fogalmakká váltak, amiben a mások és a magunk testi és lelki épségét megőrizve próbálunk lavírozni. A terített asztalt, a csinos csomagokban várakozó ajándékokat és a bőség semmivel sem összehasonlítható könnyedségét már csak a kiváltságosok élvezhetik. De ez a szívdobbanásnyi szünet, ez a csend, ez a néhány kézzel és szívvel írott sor, ez talán mindannyiunké lehet. Ha hegyezed a füled, idén talán meghallod, és akkor egy pillanatra téged is elkap a csoda.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!