“Egy nagyváros alapmechanizmusa, hogy leszívja az idegrendszerünket.”

Interjú Dr. Dúll Andrea, környezetpszichológussal

Kutatások bizonyítják, hogy a természetnek stresszmentesítő hatása van, és hogy a jóllétünkhöz hozzájárulhat akár egyetlen buszmegállóba telepített fa is, amivel munkábamenet találkozunk. Mi ennek az oka? És vannak-e olyan nagyvárosi lakók, akiket mindez hidegen hagy, és miért? Mit tanácsol egy környezetpszichológus a városi léttel kapcsolatban felnőtteknek és gyerkeknek? 

Krajcsó Nelli kérdezett

termeszet_blog_iras.pngA Slow Budapesttel a rohanó nagyvárosi léttel foglalkozunk, így adja magát az első kérdés: környezetpszichológiai szempontból és a mindennapi helyzetekben milyen következményekkel jár a nagyvárosi túlhajszolt életmód, milyen tényezők stresszelnek minket? 

A nagyvárossal kapcsolatos legfontosabb felfogás sokáig az volt, hogy negatív következményekkel jár ránk nézve, ha ott élünk. Ez azért manapság már árnyalódott. Az tény, hogy a nagyváros minden szinten túlterhel, amiben az ambiens, azaz körülvevő ingereknek nagy a szerepük: az állandó nagy intenzitású hangok, az állandó fény, és a nyüzsgés bizony stresszelő tényező anélkül, hogy tudnánk erről. Ehhez még hozzájövünk mi magunk, az emberek is, mert ugye sokan vagyunk egy nagyvárosban. A mindennapjaikban sokaság vesz minket körül, de ez nemcsak magasztos pszichológiai szinten értendő, hanem ezeknek az embereknek konkrétan van szaguk, hangjuk van, lehet látni őket, vagy nem lehet tőlük látni, mert beleállnak mondjuk a személyes terünkbe. Számos olyan helyzet van, amikor a többiek ingerforrásként vannak jelen. Mindezek együttesen egy nagy masszát alkotnak: a nagyvárost. És ez a massza nem csak nagy, hanem intenzív is. És fárasztó is. Egy ilyen környezetben az arousal rendszerünk, az idegrendszeri működésünk leszívódik. Ha az ember nem csinálna egész nap semmit, csak ülne a Ferenciek terén, akkor is elfáradna. Mert annyi inger éri, hogy az egyszerűen feldolgozhatatlan. Elmondhatjuk, hogy egy nagyvárosban úgy használjuk el az energiáinkat, hogy nem is vesszük észre. Erre tevődik rá még a természet hiánya, a közlekedés, és a rengeteg napi feladat. Emiatt gyakran haragszunk a nagyvárosra, ami nem enged egy csomó mindent úgy csinálni, ahogyan szeretnénk. Emiatt érezhetjük mókuskerékben magunkat, bár a nyüzsgés, a sok lehetőség is élvezetes lehet. De hozzátartozik azért mindehhez még az is, hogy azért egy ilyen ingergazdag, állandóan hömpölygő létben sok fontos dolog mellett elmegyünk, például egymás mellett. Azok mellett, akiknek segítségre lenne szükségük az utcán. És erre azért figyelni kell, akármennyire is a város a lételemünk.

 

Azt látom, hogy sokan érezzük ezt magunkon, viszont vannak azért olyanok, akik sosem költöznének ki a belvárosból.

Igen, manapság már gyakran használjuk az urbanofil, azaz városszerető kifejezést azokra az emberekre, akik a nagyvárosi nyüzsgés nélkül kifejezetten nem tudnának már élni. A 90-es évek dereka óta egyes kutatások kimutatták, hogy hihetetlenül jól alkalmazkodott a nagyvároshoz az ember, vagy legalábbis az emberek egy része, akik ebben a közegben hatékonyak. Ők azok, akik rosszul vannak a csendes, nyugis környezetben, mert úgy érzik, nem jön elég inger. Nekik nem is elég 10 napra elmenni nyaralni, hanem 3-4 hétre lenne szükségük ahhoz, hogy belezökkenjenek egy lassúbb, nyugalmasabb életmenetbe.

 

Akik jól érzik magukat ennyi inger között, azoknak nem is érdemes elmenni nyugis helyekre, ki a természetbe, mert csak tovább stresszelik magukat?

Szükségük élmény szinten gyakran nincs erre, de ez nem jelenti azt, hogy pszichológiailag nem lenne jó. Mert azért nyilván az urbanofil emberek is csak átlagos idegrendszerrel rendelkeznek, tehát a várostól azért még ők is elfáradnak. Ezeknek az embereknek intenzívebben lehet megmutatni a feltöltődési lehetőségeket.

 

Beszéltünk a hangról, fényről, emberekről, amelyek stresszelnek. Miről érdemes még tudnunk?

Nagyon sok stresszor van szerintem egy bizonyos léptéknél nagyobb városban. Például egészen komoly, nem tudatosuló stressztényező az, hogy sosem látjuk egyben ezt a várost, még az sem, aki munkájából kifolyólag a várossal foglalkozik. Ő sem tudja a fejében tartani az egészet. És ha a várost nem lehet megismerni teljesen, az stresszel. De az, hogy új helyre kell eljutni a városban, az is stresszel, és az is leszív. A másik, ezzel összefüggő ilyen stresszor a konkrét tájékozódás. Nekünk szerencsénk van a Dunával, ez látszólag könnyű tájékozódási pont. Ugyanakkor az emberek egy része nem tudja használni. A mentális befogadhatóság tehát szintén egy téma a stresszel kapcsolatban. Persze ez egyúttal kaland is: megtalálni egy új helyet. A stressz szót gyakran cask negatív értelemben használjuk, pedig azt is jelenti, hogy az energiáinkat egy kihívás megoldása érdekében mozgósítjuk, összpontosítjuk.

  

Végezetül pedig ott vannak az érzelmi kérdések: olyan szerkezetek vagyunk, akik azt szeretik, amit ismernek. Fordítva is így van: minél jobban ismerünk valamit, annál jobban kedveljük. Tehát ha van egy szomszédunk, akivel nem túl jó a viszonyunk, és megkérdeznék tőlünk, hogy jó lenne-e, ha jönne egy teljesen új szomszéd, az emberek nagy többsége azt mondaná, hogy inkább nem, mert őt már legalább ismerem. Az ismerősségi hatás kapcsolatban van a város áttekinthetőségével is. Minél nagyobb a város, annál kevésbé látják át az emberek, és gyakran emiatt annál nehezebben szerethető.

 

Mi ezért is hoztuk létre Budapest slow térképét, és vezettük 2015-2019 között a slow sétáinkat, hogy a budapestiek megismerhessék a várost. Hogy ne csak a felszínen “lássák” azt, és az alapján ítélkezzenek. Hogy eljussanak a természetbe például. Arról, hogy a városi embernek a természet csak egy programpont, mit gondol?

Ez kétségkívül így van. Újabban azonban, ahogy árnyalódik a nagyvárossal kapcsolatos felfogásunk, árnyalódik a természet és a nagyváros szembeállításának kérdésköre is. Egyre többen ismerik fel, hogy a nagyvárosi természet talán még nagyobb restauratív hatást gyakorolhat a nagyvárosi emberre, mint egy érintetlen erdő Budapest határában. Fontos az, hogy kimenjünk a hegyekbe, így például a feltöltődést tudjuk gyakorolni és megvalósítani, ugyanakkor ez így tényleg sokszor csak programpont marad, és nincs benne folyamatosan részünk. Hogy ez ne legyen ennyire csak programpont, az kellene, hogy tényleg legyenek hozzáférések a városon belül: legyenek parkok, legyen akár csak egy fa a buszmegállóban! Nem kötelező a nyírott sövény, mondjuk egy füves villamospályának is nagyon jó hatása van, pont azért mert a városi ember megfosztottságára válaszol. Szerintem várostervezésileg érdemes lenne végiggondolni, hogy a városi ember segítve legyen abban, hogy felmenjen a Normafához, de legyenek füves villamospályák is, és egy-egy fa a megállókban – ennek a kettőnek a finomhangolására lenne szükség.

 

Mi annak a mélyebb oka, hogy egy fa a buszmegállóban nagyon komoly pozitív hatással tud lenni ránk? Miért indul jobban a napunk, ha ilyen megállóban várjuk a buszt? De hogy ne csak ezt említsem: kutatások bizonyítják, hogy akár egy természetkép nézegetése is stresszcsökkentő hatással bír. Miért van ennyire jó hatással ránk a természet? Miért találjuk zsigeri szinten szépnek a természetet?

Azért, mert akármekkora nagyvárosban is élünk, attól még biológiai lények is vagyunk. Lehetünk mi “homo urbanicusok”, de attól függetlenül élőlények vagyunk: még mindig anyagcserét folytatunk, levegőt, oxigént lélegzünk be és széndioxidot ki. Ezek a biológiai folyamatok, amelyektől látszólag elszakadtunk, továbbra is jellemzőek ránk. Ezért mindannyian biofílok vagyunk: szeretjük, ami él, van egy élet iránti preferenciánk. Ezen kívül egy élő növény valószínűleg “biológiai kódokkal” is üzen. Ebben semmi misztikum nincs, csak annyi, hogy nagyon sokáig éltünk nem nagyvárosi közegben, ahol ezek a növények (és más élőlények) segítettek az életben minket: arra utaltak például, hogy az adott helyen víz van, vagy hogy van ehető termésük, vagy hogy be tudunk alájuk húzódni, mert árnyékot adnak. Ezekre a kódokra nincs ma már szükségünk, de mindez nem jelenti azt, hogy kiirtódtak belőlünk. Ősi dolgok, emlékek vannak bennünk… akkor is, amikor a füves villamospályára tekintünk. Ezek nem “agyból jönnek”, hanem biológiai szinten vannak velünk.

 

A gyerekneveléssel, a gyerekek fejlődésével kapcsolatban sokszor szóba jönnek a virutális jelenlétből és a természet hiányából fakadó veszélyek. Ezzel kapcsolatban mit mondana?

A green experience nagyon fontos a fejlődési készségek kialakulásában, vagy az olvasással kapcsolatban. És természetesen látom, hogy a virtuális jelenlét probléma lehet, de én utópisztikusan azt gondolom, hogy ebben lesz valamiféle visszanormalizálódás. Azt is hangsúlyoznám, hogy egy forgalmas belvárosi kerületben nem érdemes azért a gyereket kiküldeni játszani az utcára, mert ártalmasabb, mintha a szobában maradna. Ha nem megfelelő a környezet, akkor a természetben való játszást nem kell erőltetni. Érték a természet, vannak bizonyítékaink arról, hogy hasznos, arra viszont nincsenek, hogy mi van, ha ez nincs. Erről csak utópiáink vannak. A gyereket tehát a véleményem szerint nem lehet kikényszeríteni a természetbe, de mivel a természettől azért nem tudunk elszakadni, ezért olyan helyzeteket kell teremteni, ahol a gyermekek természetesen tudnak részesei lenni ennek a tapasztalásnak, a természetnek.

 

Itt jönne be a városvezetés felelőssége, hogy teremtsen zöld környezetet?

Igen, és szerencsére ennek nagyon sok módja van. Nem zöldfüvű pampák kialakításában kell gondolkozni, hanem jó példaként szolgálhat a New York-I Paley Park, amit az USA legszebb városi parkjának hívnak, és aminek a kialakítása példaértékű volt abban a tekintetben, hogyan lehet egy kis területen, a városi zajban, betonban és nyüzsgésben egy, a feltöltődést szolgáló oázist létrehozni vízeséssel, fákkal, könnyű berendezéssel, és tágas terekkel. A városban ilyen léptékben kellene gondolkozni. Olyan terek létrehozásában, ahol az emberek tudnak táplálkozni a természetélményből. A gyereknek, ha ilyennel találkozik, az már jó. Budapest nem lehet slow város, de az lehet egy út például, ahogyan Önök is végiggondolják, hogyan lehetséges ennek ellenére közel hozni a várost az emberekhez,. Ebben a témában érdemes még a PPS (Project for Public Spaces) mozgalmat megemlíteni, ők összetartó, erős, vibráló közösségek kialakításáért dolgoznak azáltal, hogy élhető nyilvános tereket alakítanak ki.

 

És mi, átlagemberek hogyan tudjuk behozni a természetet az életünkbe?

Sok lehetőség van, és mint minden változtatást, ezt is kis lépésekben érdemes elkezdeni: kipróbálni például a városi kertészkedést, vagy egy cserép növényt adni a nyúl helyett a gyereknek ajándékba, hogy gondozza, bíbelődjön vele. Meglepő ajándék lesz, de ez még nem tolakodó. Aztán például egy lakóház elhatározhatja, hogy növényeket telepítsen az udvarba, ez simán megvalósítható. Ez nem csak kialakítja az igényeket, hanem fent is tartja, és el tud odáig vinni, hogy utána elmegyünk a gyerekkel kirándulni, és hosszabban időzünk a természetben.

 

Végezetül a Cittaslow mozgalomról mit gondol?

Az olaszországi orviteói központú Cittaslow mozgalom 1999-ben jött létre, és a fenntartható városi létezés kialakítását tűzte ki célul. Alapítói egy 54 pontos alapdokumentumot fektettek le, amiben a lassú várossá (olaszul: Cittaslow – ejtsd: csittaszló) válás szigorú kritériumait fogalmazták meg. A négy Cittaslow alapérték: fenntartható folyamatok és kereskedelem, magas minőségigény, a történelmi-kulturális értékekre való büszkeség, nyílt és megbízható kommunikáció. Az alakulás óta több mint 25 országban, 150 helyen jegyeztek be lassú városokat Ausztráliától kezdve Kolumbián és Izlandon át egészen Magyarországig. Ezek olyan 50 000 lakos alatti települések, ahol a várostervezés az embert helyezi a középpontba, minél több park, zöld terület és biciklis utak kialakításával. A mozgalom célja, hogy a városi lét tempóját emberléptékűre lassítsa, hogy a városlakók jobban megismerhessék a közvetlen környezetüket és a helyi értékeket, ezáltal magukénak érezzék a városukat és vigyáznak rá.  Itthon Hódmezővásárhely lett az első lassú város 2010 szeptemberében.

A slow mozgalmat fontos kezdeményezésnek tartom, mert fontos értékekre irányítja rá a figyelmet, ugyanakkor a cittaslowban eléggé sok ellentmondást látok. Például azt, hogy a nagyvárosok eleve ki vannak zárva belőle. Ugye Budapest sem lehet a mérete miatt slow város. De az is érdekes, hogy megkérdezték a hódmezővásárhelyieket, akik 2007 óta élnek hivatalos slow városban, és nem voltak egyöntetűen pozitívak a vélemények a slowságukkal kapcsolatban. Az emberek úgy érezték, hogy falun élnek, és hogy ezek a cittaslow elvek visszafogják a várost a fejlődésben.

 

Hogy-hogy nem lehet szeretni azt, hogy helyi termékeket és termelést támogat a vezetés, a parkok létesítését és a tradíciók átörökítését?

A válasz erre az lehet, hogy nincsen olyan univerzális környezet, ami mindenkinek megfelel. Egy slow város sokkal homogénebb, összetartóbb, zártabb közösséget eredményez, nem jönnek be például külföldi alapanyagok olyan számban, mint egy nagyvárosba, ami ezt eltűri. Mindkettőnek megvan az előnye.

 

Mit tanácsolna ön a nagyvárosi embernek, nekünk?

Keljünk fel 10 perccel korábban, és sétáljunk egy kicsit. Játsszunk egy kicsit a minket körülvevő látvánnyal, például reggel csak szemmagasságban nézzük a várost, este nézzünk felfelé, és úgy vizsgáljuk a dolgokat. Más arcát, friss arcot fog megmutatni magából a város. Olyan nem tudatosuló pozitív hatásokban lehet így részünk, amelyek fontosak, viszont amelyek forrását, mint egy szép homlokzat, vagy megmosolyogtató részlet, rohanás közben gyakran már nem vesszük észre, pedig fontos lenne ahhoz, hogy szeressük a városunkat.

 

 

dull_andrea_k.pngDr. Dúll Andrea környezetpszichológus, az ELTE Gazdaság- és Környezetpszichológia Tanszékének vezetője és a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett pszichológusként, az ő nevéhez köthető a környezetpszichológia meghonosítása hazánkban. Másodéves egyetemista korában kezdett foglalkozni a tudományterülettel, amelyről akkor még semmilyen szakirodalom nem szólt Magyarországon. Később az Amerikai Egyesült Államokban mélyült el a környezetpszichológiában, majd tudását itthon kamatoztatta. Azóta is folyamatosan nyomon követi, mi történik a világban a tudományág berkein belül, itthon pedig igyekszik kézben tartani a környezetpszichológia sorsát. Jelenleg egy, a Balaton-felvidéken folyó műemléki épület felújításával kapcsolatos, több tudományterületet érintő kutatásban vesz részt.

 

krajcso-nelli.jpg

Krajcsó Nelli, mindfulness meditációs tréner és a Slow Budapest alapító-vezetője, csapatával 2012 óta vizsgálja a gyors-lassú témáját, és a lehetőségeket az egyéni egyensúly megtalálására. 

 

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!

Fotó: Biró Eszter