Három szó: csak úgy lenni. Könnyűnek hangzik, de nem az. Ambivalensen szemléli a semmittevést a ma embere: szüksége van rá – jobban mint eddig bármikor – ugyanakkor gyakran mintha mégis menekülne előle. Miért vágyunk rá és miért esik mégis annyira nehezünkre?

Vendégbloggerünk, Wild Marica írása

Amikor – Micimackó révén – először találkoztam a semmittevés gondolatával, körbekacagtam magamban az ötletet. Semmit tenni? Minek? Hogy bambán nézzek ki a fejemből, miközben az élet meg csak úgy elzúg mellettem? Nem is maradtam ki semmiből, munka, szórakozás és alvás váltotta egymást véget nem érően. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem a saját életemet élem. Hát igen, a semmittevés manapság korántsem magától értetődő opció. Sőt, sokkal inkább a „mindent tevés” korszakát éljük.

Mert mit sugall a mi kultúránk? Az a sikeres, aki cselekszik, termékeny, gyakorlatias, kezdeményező. Aki mozgásba hozza és lendületesen előrébb viszi a dolgokat. Alkot, teremt, aktívan halad a saját pályáján, áru- és pénzforgalmat generál, hatékony menedzsere saját életének. Minőség helyett mennyiség, hallgatag mély helyett fecsegő felszín, tartalom helyett forma, passzivitás helyett aktivitás, közvetett szemlélődés helyett közvetlen tapasztalás, gondolat helyett cselekedet, introverzió helyett extroverzió. Elmélkedni, meditálni, minőségi időt szánni egymásra, a maga gyönyörűségéért elmerülni valamiben e felfogás szerint szimplán idő és pénz pocsékolás. Hiszen a gyorsan sokat elve uralkodik mindenhol: a tétlenség a lustaság szinonimája lett. Aki tétlenkedik, lemarad, aki pedig lemarad, kimarad. (Kérdés hogy valójában miről?) Gyorsan megtérülő befektetésekre, azonnali eredményekre hajtunk.

Épp emiatt az erőforrásaink karbantartására, a feltöltődésre, nagyon nehezen vesszük rá magunkat. Aki megengedi magának a kikapcsolás, a semmittevés luxusát, gyakorlatilag szemben úszik az árral. Különcszámba megy az, aki behúzza az antennákat, offline-ba kapcsol és visszavonul az online társadalomból. És emiatt nehezebb is így tenni, mint eddig bármikor. A gondolataimmal, szemlélődéssel, észleléssel megalapozom a cselekvést, cserébe a ténykedésem során tapasztalt impulzusok visszahatnak a belső világomra. Létezésem így nem önkizsákmányoló, hanem – fenntartható. Agyagként formálnak így külső és belső hatások egyaránt. Ehhez az első lépés, hogy kiszakadjunk bokros teendőink optimalizálásának és hatékony lebonyolításának örökmozgójából és csak legyünk. Érezzünk, érzékeljünk és figyeljünk. Hogy hogy mozog a világ és hogy mi zajlik bennünk. Néhány év – és a szervezetem részéről pár határozott jelzés – kellett ahhoz, hogy nekem is leessenek ezek a dolgok. Elhatároztam: kipróbálom.

Szóval megléptem: kiugrottam a mókuskerékből, nélkülem pörög a ringlispíl, eltompult az élet zaja, itt várja a Pillanat, hogy birtokba vegyem, belecsússzak, együtt lélegezzünk. Próbáltam kicsit nyugton maradni, megállni a csendben és meghallani benne valamit, ami saját. Nem is kellett rá sokat várni: rögvest rázendített az összes nyomasztó gondolatom, bizonytalanságom, görcsöm, gátam és reszketésem. Amit eddig a mindennapi életem zaja sikerrel túlharsogott, elemi erővel kezdte betölteni a pillanatnyi csendet. És az ember lánya csak ül, próbálna lebegni az arany óceánban, ahogy elképzelte, ehelyett kénytelen elszenvedni a démonok ostromát. Hát lehet hibáztatni azt, aki ezek elől konstans internetezésbe, vad takarításba, tévézésbe, veszekedésbe, bulizásba menekül? Hát ki az, aki kiszolgáltatná magát – saját magának?

Mindezek ellenére: megéri. A belső katyvasz nem hiába kiabál ennyire: azt akarja, hogy észrevedd. Teljes joggal, hiszen a te részed, amelyet eddigi életed során megtagadtál, felszín alá nyomtál. Ha tényleg meg akarod hallani magadban, ami saját, a káosz lesz az első. És ha már előtted van, foglalkozz vele. Minél több figyelmet kap, annál inkább elhalkul. Nem legyőzni kell (nem is lehet), hanem együtt élni vele. Odafigyeléssel, megértéssel és elfogadással közelíteni a negatív részeink felé. És ha nem is oldódnak a belső feszültségeink (vagy nem egyből), hatalmas lépést teszünk ezzel az önismeretünk felé. És a belső nyugalom felé is, amellyel már az elmélyülés nem belső kínok, hanem belső párbeszéd forrása lehet. Csak úgy lenni. Magammal, belső párbeszédben, ha kell, viharokon át. Nekem ez a semmittevés – és minden egyes próbálkozás új élményt ad, tovább alakít rajtam.