Digitális méregtelenítés 1. rész: Miért leszünk függők?

2008 óta vagyok a Facebookon. Abban az időben külföldön éltem, és míg én a suli belső levelezőrendszerén próbáltam esetlenül tájékozódni, az amerikai és kanadai ismerőseim már akkor a közösségi hálón szereztek lakótársat és tartották egymással a kapcsolatot. Emlékszem, írtam is haza egy levelet, hogy aki menő, az facebookozik.

Krajcsó Nelli írása

digitalis_1_resz.png

Most, 7 évvel később a az újdonság varázsa és a menőség foka már igencsak megkopott, viszont a Facebook a mindennapjaim szerves része lett, ahol már nem fotóalbumokat töltök fel a nyaralásokról, hanem újdonságokra vadászom, dolgozom, híreket olvasok és több mint 700 “barát” fotóit nézegetem. Ügyelek a biztonsági beállításaimra, és arra is, hogy átgondolt posztokat tegyek ki, mert a menőség faktor ma már a like-ok és megosztások számában köszön vissza.

Kutatások szerint az, hogy magunkról beszélünk, az agyunk azon részét aktiválja, amit a különböző, addiktív anyagok, mint a kokain is turbóz. Viszont amíg az offline kommunikációban az időnk 30-40%-ában tesszük csak ezt, addig ez a közösségi médiában 80%. Így nem csoda, hogy a web 2.0 világban, ahol mindenki lehet tartalomkreátor, könnyen egy nem tudatosított, digitális függőségbe kerülünk, aminek a hatásairól viszont egyelőre nem sokat tudunk. Szóval, ha nem szoktunk posztolgatni, akkor meg lehet úszni a függőséget? Honnan jön össze az az átlagosan heti 23 óra, amit a közösségi feületeken töltünk? A Facebooknak és társaiknak nagyon sok előnye van, ami a gép elé szegez minket: könnyen tudjuk tartani a másikkal a kapcsolatot, gyorsan hozzáférünk az információhoz, könnyebben és olcsóbban építhetjük az üzletünket, és ha elveszett valakink vagy valamink, hamarabb megtaláljuk a közösség összefogó erejének köszönhetően. Akkor történik csak baj, ha kényszeresen kezdünk el viszonyulni hozzá. Kiderült, hogy legtöbben azért kapcsolódunk mindennap többször is a közösségi felületekre, mert félünk, hogy lemaradunk valamiről: egy mémről, amiről mindenki beszél, egy jó kis promócióról, vagy egy átütő hírről. Ezt a félelmünket csak tovább fokozza az, hogy folyamatosan újabb és újabb csatornák, appok jelennek meg. Nem meglepő, hogy miközben próbáljuk tartani a lépést, 66%-unk arról panaszkodik, hogy a Facebook megeszi az életét, nem tud tőle aludni és magánéleti problémái vannak miatta.

2 éve én lecseréltem az okostelefonomat egy netmentes készülékre, hogy határt szabjak a közösségi jelenlétemnek, és csak a számítógépről tudjak facebookozni. Kezdett sok lenni az értesítésekből és a kényszeres telefonnézegetésből, a scrollozgatásból. Ezek azóta sem hiányoznak, és annak is örülök, hogy egy bulis éjszaka után nem kell letörölgetni a vaktában feldobott fotókat J Lehet, hogy kevesebbet látnak rólam a barátaim, és bizony van, hogy fel kell világosítani a dolgokról, vagy térkép app híján kerülővel jutok el A-ból B-be, de nincs veszteségérzésem, mert tudom, hogy mindig lesz valami a neten, amiről le lehet maradni. A versenyt (legalább a telefonon) nem veszem fel, mert tudom, hogy nem győzhetek.

Miért nem? Mert a Facebook már velem van akkor is, ha nem vagyok a gép előtt. A gondolkodásunk vitathatatlanul megváltozott, ma már mindenből lehet tartalom, a helyzetekbe máshogyan megyünk bele. Bennem a múltkori nyaraláson, jógázás közben is előtört a posztolási inger! A festői környezetben olyan szépen együtt mozogtunk a jógaszőnyegen, hogy gondoltam, micsoda népszerű fotó lehetne ebből! De nyilván nem rohantam a fotógépért. Viszont őszintén, a jó pillanatoknál azért mindig eszembe jut, hogy wow, milyen fotókivágással és szöveggel raknám fel a falamra, vagy az Instagramra.

Hogy mennyire fontos az ilyen helyzetekben az érzetek tudatosítása és kezelése, mutatja az a videó is, amiről a Spíleren csak “szektás hangulatúként” számolnak be. Az Instagramos csávó éppen arról próbál meggyőzni minket, miért jó az, ha telefonnal a kezedben éled meg a fontos pillanatokat: 

Júliusban én digitális böjtön vagyok, kezdésnek kiléptem a Facebookról, mert úgy éreztem, felfalja a napjaimat az internet. Fájt már a szemem a tabletemből és a gépemből kiáradó kék fénytől, és úgy éreztem, szét vagyok esve és túl vagyok pörögve. Eltelt az első hét, és úgy érzem, soha többet nem szeretnék visszamenni rá. Még mindig jönnek azért az ingerek, hogy ezt vagy azt hogyan lehetne megörökíteni és kiposztolni a nagyvilágnak, de nem olyan mértékben, hogy ne tudjam legyőzni. A napok lassabban és tartalmasabban telnek. Nyugodtabb vagyok, és a hét elején soknak, szinte teljesíthetetlennek tűnő, sok kreativitást igénylő feladatlistámat is szépen pipálgatom. És ez tényleg azt jelenti, hogy lassítottam, különben nem tudnék alkotni, hurrá! :)

A célom az lenne, hogy a netes jelenlétemet, tehát az e-maileket, a kattingatást is mindenestül csökkentsem. Most a FB helyett azért beoldalgott a Youtube, ahol néha viccesen sokáig tudok totálisan értelmetlen feldolgozásokat és vloggereket nézni, akikről már 1 éve is azt gondoltam, hogy csak digitális szemetet gyártanak. De eggyel már előrébb vagyok legalább.

A következő poszttal egy hét múlva jelentkezem, arról fogok írni, hogyan tudsz felkészülni a kikapcsolásra. Addig itt egy 2 évvel ezelőtti HVG Extra cikkem arról az 1 hétről, amikor kütyümentesen, a mostaninál sokkal extrémebb módon léteztem.

Te hogy érzed, szükséges lenne számodra is egy kis digitális méregtelenítés?
Igen
Nem
Poll Maker

 

Ez az írás a Slow Budapest anti-határidőnaplójához kapcsolódik: a napló megalkotói és használói, az ott szerepeltetett havi slow kihívásokkal összhangban, minden hónapban új témát járnak körül a lassítás jegyében. A július a digitalis méregtelenítésről, az augusztus az ízekről, a szeptember a ritmusról szól. Célunk továbbá egy digitális detox sorozat elindítása 2015 őszén, ehhez is gyűjtjük a tapasztalatokat.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére! Vagy támogasd a blogot, hogy még több írás születhessen a jövőben!