„Ha lassítunk, annak mindig ára van, de megéri megfizetni”

Interjú Limpár Imrével

Októberben már csak halvány emlék a nyári szabadság, és a feladatok sűrűjében lavírozva sokan eltűnődünk: hogy lehet az, hogy semmire sincs időnk? Minden nap 24 órából áll, és valahogy mégsem sikerül úgy beosztani, megszervezni, hogy mindenre jusson belőle, ami igazán számít, bárhogy rohanunk is. Október 18-i SlowHow előadásunkon Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus mesél majd nekünk a túlterheltségről, és mindarról, amit az időgazdálkodásról tudni érdemes. Interjúnkban most arról kérdeztük, hogyan keveredhetünk ki a túlhajszoltság ördögi köréből.

Herendi Kata interjúja

hurry.jpg

„A hajszoltság rabigája” – így hangzik az előadásod címe. Hogyan kerültünk szerinted ebbe a bizonyos rabigába, hogyan lettünk társadalmi szinten ennyire túlterheltek?

Azt a túlhajszoltságot, amit napjainkban megélünk, már a XX. század is eléggé rátette a horizontra. Akkoriban ez inkább egyfajta „gyári” szemléletmód volt, egy szimbolikus futószalag-optimalizálás: hogyan hozzuk ki magunkból egységnyi idő alatt a legtöbbet, a legjobbat, hogyan csináljunk mindenből többet.

Ez a szemlélet aztán szépen bekúszott a hétköznapi, magánéleti viszonyokba. Ma már így tekintünk a párkapcsolatokra, az anyós-vő viszonyokra, az anya-gyermek kapcsolatra - mennyiségi kérdésként.

Mindent áthat a „nincs idő” érzete, mert valahol a távolban révbe kell érni; úgy rohanunk előre, mintha egy világkörüli hajóúton csak az lenne a lényeg, hogy ki tudjuk pipálni, ez is megvolt, miközben egy ablaktalan fülkében üldögélünk egész úton.

 

Sokan próbálnak, próbálunk változtatni, és valahogy mindig az a vége, hogy nincs idő lassítani, nem tudunk, nem lehet. Mi lehet ennek az oka?

A „tudunk” egy elég maszatolós szó. Sok előadásban, tréningen hangsúlyozom, hogy a „nem tudunk” lényegében helyettesíthető lenne azzal, hogy „nem merünk”. Okosak, ügyesek vagyunk, tudjuk, mire lenne szükségünk, mégsem merjük meglépni azt, amit kellene, hogy javuljon a helyzet.

Hadd meséljek el egy személyes példát: volt két és fél év az életemben, amikor kizárólag hétfőn és kedden emaileztem. Mi ez, ha nem lassítás? Miután mindent besűrítettem ebbe a nagyon intenzív két napba, az a béke, ami szerdától vasárnapig tartott – hihetetlen volt. De ennek a nyugodt periódusnak megvolt az ára.

Buktam emiatt munkákat, barátságokat (vagy ma már úgy mondanám, jó ismeretségeket), sokan önzőnek tartottak. Ha lassítunk, annak ára van, amit meg kell fizetni, de megéri. Merni kell, még akkor is, ha nehéz, ha senki nem tart velünk, de legalábbis nem mindenki. Mindenkinek ugyanis nem lehet megfelelni, arra rámegy az élet.

Az emailekkel kapcsolatban ráadásul elég jellemző egy klasszikus időrabló jelenség: most itt beszélgetünk, itt van mellettem a telefonom. Jelezhetné egy hang, hogy emailem jött, futólag rápillantanék – és máris kizökkentett. Érdemben akkor sem lesz időm reagálni, ha befejeztük az interjút, de legalább elolvasom. Aztán újra átfutom, becsillagozom… Gyakorlatilag négyszer olvasunk el egy emailt, mire egyszer válaszolunk rá. Az a két és fél év arra is megtanított, hogy elolvasom, válaszolok rá, és kész. Vagy nem nyitom meg.

 

Honnan lehet ehhez a „meréshez” bátorságot meríteni? Hogy tehetjük meg, hogy nem válaszolunk, ha a főnök ír, vagy egyáltalán: amikor lemaradhatunk valamiről?

A legjobb, amit tehetünk az, ha találunk valamilyen érzelmet, amiből meríthetünk. Én például a dühömre támaszkodtam a két és fél éves speciális emailezésemnél: hogy állandóan rángatnak, hogy mindig elérhetőnek kell lennem, folyton készenlétben állnom.

Érdemes visszanyúlni valamilyen alapérzelemig, amiből erőt lehet meríteni: például az örömből, amikor rájövünk, jó nekünk, amit átélünk, amit csinálunk, és újra és újra meg szeretnénk ismételni. Bármelyik alapérzelem lehet erőforrás, persze az örömöt kedveljük leginkább.

Van ehhez kapcsolódóan két praktika, amit nagyon szeretek, bátran ajánlom mindenkinek, hogy kipróbálja. Az egyik: menjünk lassabban! Szó szerint. Mindenkinek megvan a megszokott ritmusa, tempója – ahhoz képest menjünk sokkal lassabban hazafelé egy délután, és figyeljük meg, hogyan hat ez ránk. A másik: engedjük el a villamost. Különösen a nagy csomópontoknál, ahol tudjuk, hogy pár perc múlva jön a következő. Engedjük el azt, ami túlzsúfolt, tömeg van rajta, és nézzük meg, mi történik, mit érzünk, miközben várakozunk.

 

Muszáj rákérdeznem a múlt időre, amiben meséltél: miért adtad fel a kétnapi emailezést?

Egyrészt azért, mert kíváncsi voltam, mi történik. Ennyi év után vajon rángatható vagyok-e még? És kiderült, hogy nem. Az intő jelekre persze a mai napig figyelek, mert néha előfordul, hogy felbukkannak. A másik ok a megváltozott élethelyzetem volt. Az élethelyzetek nagyon fontosak, ha időgazdálkodásról van szó: más-más módszerre van szüksége egy huszonéves egyetemistának, egy harmincas friss házasnak vagy egy negyvenes, életközépi válsággal küzdő embernek.

Az időgazdálkodás egy módszertani aranybánya, de nagyon fontos, hogy ne forduljon meg a prioritás, ne legyen az, hogy mi vagyunk érte, nem pedig az értünk. Gondoljunk saját magunkra egy épületként, amelynek egy-egy része felújításra szorul. A felújításhoz időről időre fel kell állványozni - az állvány itt a módszert jelenti, amit egy ideig használunk. De ha kész a felújítás, miért hagynánk ott a ronda állványt? Ha már megváltozott, javult a helyzet, bontsuk le, és engedjük el, amire már nincs szükségünk.

 

A hasonlatodnál maradva: nem lehet, hogy néha több időt szentelünk az állvány csinosítgatásának, mint a felújításnak? Sokaktól hallani, hogy mennyi időgazdálkodási módszert kipróbálnak, egyik könyvet, workshopot a másik után, valamiért mégsem sikerül változtatni. Mi lehet ennek az oka?

Nem könnyű kérdés ez, hiszen ennek a problémának több rétege van. Egyrészt van, hogy nem olyan elánnal vágunk bele egy módszer alkalmazásába, ahogy kellene; sokszor úgy gondoljuk, ez-az belefér még – bele, csak akkor az már nem az a módszer. A másik, mélyebb réteg: rendben, mi változunk, de vajon hogyan hat ez a közegre, amiben mozgunk? Lehet, hogy azok, akik körülvesznek minket, a nagy időgazdálkodási innovációnk ellenére vissza akarnak majd téríteni a „helyes” útra, amit ők megszoktak.

A kitartás a probléma következő szintje: lehet, hogy egyszerűen előbb feladjuk, minthogy megérkezne az eredmény. A maximalisták például egy-egy módszer kipróbálása közben is olvassák a szakirodalmat, aztán könnyen belekapnak egy másikba, ami abban a pillanatban jobbnak tűnik.

Ha már a felújítással példálóztunk, ez olyan, mintha kifestenénk a nappalinkat egy sima fehér diszperzittel, aztán meglátnánk egy reklámot egy szuper belső olajfestékről. Megvesszük azt is, felkenjük, de nem passzol a fehérhez, és másként is szárad, túl sok munka – a végén úgy érezzük, menjen mindenki a fenébe, minek kellett nekünk ez a festés-macera egyáltalán. A legmélyebb réteg pedig talán az, amit mi, segítők, gyakran tapasztalunk meg: a játszmák, a „rajtam te úgysem tudsz segíteni” hozzáállás. Képzeld el, milyen érzés az, amikor hat éve küzdök egy problémával, aztán kiderül, hogy három hét alatt lehetne rajta javítani – egyszerűbb azt mondani, hogy rajtam semmi sem segít.

 

Mi lehet szerinted az első lépés, ami segíthet, amit a túlterheltséggel szemben megtehetünk?

Én hiszek a végességben, abban, hogy néha érdemes az életünkre a halál felől is ránézni. Egy életünk van, 27 375 napot élünk, és napokban érdemes gondolkodni. Polcz Alaine-nek van egy gyönyörű mondata: „A halál tükrébe nézve mélyebb, gazdagabb lesz az élet.” Nézzünk rá az életünkre a halál felől. A legtöbb hatás, a józan ész, a közoktatás arra sarkall minket, hogy a jelenből nézzük a jövőt: hozzunk ki belőle minél többet, minél jobban. A jelenből a jövőt építő fókuszban azonban kevés kapaszkodó van, és könnyen elmehetünk a lényeg mellett.

Ehelyett építhetnénk a jövőből a jelent, de ez csak úgy lehetséges, ha be merjük vállalni ezeket a nehéz gondolatokat. Mi történne, ha kiderülne, hogy fél év múlva meghalunk? Mit csinálnánk másként ebben a fél évben? Mi az, amit biztosan megtennénk, és mi az, amit biztosan nem? Ez csak akkor megy, ha a végesség felől is van bátorságunk megnézni az életünket. Örök kedvenc tréninggyakorlatom a 100 cél: „Nem halhatok meg addig, amíg ez a 100 cél nem teljesül” - és ez nem egy bakancslista, hanem valami sokkal mélyebb. Olyan lista, aminek a fényében sokkal könnyebb kimondani, hogy ne haragudj, ezt nem vállalom, mert nem fér bele, nem szolgálja a 100 cél érdekeit. És ez még nem önzőség. Tudod, az önzőséggel kapcsolatban én mindig Oscar Wilde-ot idézem: „Nem az az önzés, ha úgy élünk, ahogy nekünk tetszik, hanem ha elvárjuk másoktól, hogy úgy éljenek, ahogy nekünk tetszik.” Az a vágy, hogy mindenkinek megfeleljünk, könnyen az útjába állhat az újabb időgazdálkodási módszereinknek, vagyis annak, hogy a saját életünk felett végre visszaszerezzük a kontrollt, hiszen biztosan lesz 10-20 ember, akit nem nyűgözünk majd le az új szokásainkkal. De ne is legyen ennyi bíránk – elsősorban és nem kizárólagosan magunknak kell megfelelnünk.

 

Szívesen tudnál meg még többet az időgazdálkodásról? Tarts velünk október 18-i SlowHow: A hajszoltság rabigájában - Miért nincs időnk semmire? előadásunkon! Jegyek: itt Szeretettel várunk!

 

limpi.pngLimpár Imre tanácsadó szakpszichológus. Szakmájában azon kevesek közé tartozik, akiket sokkal inkább a jövő, mintsem a múlt érdekel. Elsősorban a hogyanok foglalkoztatják, és a változás mikéntjei. Szakterületei: időgazdálkodás, karriermenedzsment, konfliktus- és stresszkezelés, az önbizalom pszichológiája. Szeptemberben megjelent könyvében (A siker tervezhető - A praktikus tudás lélektani könyve címmel) így fogalmaz: "Ha azt mondod, hogy meg kell védeni az idődet, akkor az életedet véded valójában. De ez csak akkor van így, ha minőségi értelemben közelítesz. Mert ha ez mennyiségi értelmezés, akkor könnyen egy egoista, narcisztikus menedzserré válsz, aki mindent és mindenkit képes lesöpörni az asztalról, csak hogy neki jó legyen."

 

en.png

Herendi Kata pszichológus, a Slow Budapest szakmai vezetője. A Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese.