Krajcsó Nellivel arról beszélgetünk, milyen hatással van az életünkre az, ha nem vagyunk igazán jelen a pillanatokban, illetve hogyan sodornak el minket másodpercek alatt automatikus érzelmi reakcióink.

Herendi Kata interjúja

Helyezz minket képbe néhány mondattal: mit jelent tulajdonképpen jelen lenni, tudatosan jelen lenni?

A mindfulness nagyon pezsgő téma napjainkban, rengeteget beszélünk róla, rengeteg könyv jelenik meg a témában – és nagyon sokan félre is értik. Ha össze kellene foglalnom, azt mondanám: gyakorolj, és megtudod, mit jelent. Olyasmiről van szó, ami megváltoztatja a szemléletedet, azt a módot, ahogyan az agyad működik.

Azt jelenti, tudatosan jelen vagyok abban, amit csinálok, tudom azt, mi történik bennem és körülöttem. Egyszerűnek hangzik, de ez nem csak annak a „tudása”, hogy éppen itt ülök és veled beszélek, hanem annak is, milyen érzések vannak közben a testedben, a lelkedben. És ami talán az egyik legnehezebb része: mindezt ítélkezésmentesen tudomásul venni; úgy, hogy nem döntjük el a múltbéli tapasztalatok alapján semmiről, hogy jó-e vagy rossz.

Hogyan vehetjük észre, hogy nem vagyunk igazán jelen a saját életünkben?

Vegyük például az időt. A kutatások azt mutatják, hogy ahogy egyre idősebbek leszünk, az idő szubjektív érzékelése egyre inkább felgyorsul: ami egy gyereknek még végtelenül lassan telik, az felnőttként, idősebb korban már rohanó tempónak tűnik, és azon tűnődünk, hogyan szaladnak el mellettünk a napok, hetek, egész évek.

Ennek a felgyorsulásnak az érzetét pedig a tudatos jelenlét hiánya is kiválthatja bennünk, hiszen ha nem vagyunk jelen a pillanatban, nem is érezzük, hogy igazán, teljességében megéltük volna.

Vannak olyan helyzetek, amik szintén sokak számára ismerősek lehetnek. Ilyen például, amikor otthon beszélgetünk a párunkkal, vagy a kamasz gyerekünkkel, és ő mond valamit, de nem azt, nem úgy, ahogy mi azt elvártuk volna, és a következő pillanatban egy igazi kiabálós, ajtócsapkodós veszekedés kellős közepén találjuk magunkat. Ugyanez megtörténhet a munkahelyünkön egy kollégánkkal, vagy akár a főnökünkkel. Ha nem vagyunk jelen, az érzelmeink pillanatok alatt képesek elsodorni minket.

Mi lehet ennek az érzelmi válasznak az oka?

Az agyunk érzelmekért felelős része, a limbikus rendszer, az amygdala még mindig ősi gondolkodású, és nagyon gyorsan reagál, gyorsabban, mint az agyunk racionális része, aminek több időre van szüksége egy válaszhoz. Ami rossz, attól menekülünk, ami jó, ahhoz vonzódunk - ez az automatikus érzelmi reakció a pillanat törtrésze alatt elvisz. A fentiekhez hasonló szituációkat a jelenléttel meg lehet tanulni jobban kezelni.

A saját stresszünket ugyanis sokszor tudattalanul, ezekkel az érzelmi válaszokkal tápláljuk. Anélkül, hogy észrevennénk, a múltbéli tapasztalataink alapján adunk egy értékelést a szituációnak, annak, amit a másik mond vagy tesz, hogy az jó vagy rossz, és öntudatlanul, automatikusan is erre reagálunk.

Érzékeljük a mindennapok során is ezeket az automatikus érzelmi reakciókat?

Nagyon sokszor úgy, hogy érezzük, hogy valami rossz, és arra gondolunk: csak legyen már vége. Legyen már este, amikor végre hazaérhetek, legyen már hétvége, amikor végre pihenhetek, legyen már itt a nyaralás ideje, amikor végre jól érezhetem magam.

Popper Péternek volt egy gondolata az átmeneti időszakokban élt életről: a feleségem terhes – átmeneti időszak, most pici a gyerek – átmeneti időszak, most vizsgázok – átmeneti időszak; és az élet eltelik úgy, hogy az egész egy átmeneti időszak. Így élünk, ezt mondja az agyunk, amikor még mindig a régi módon reagál: csak éljünk túl, csak menekülhessünk már ki belőle.

Ami jó, ahhoz pedig ragaszkodunk: emberekhez, a státuszunkhoz, ahhoz, hogy a hétvége, a nyaralás még tovább tartson, és jön a csalódás, ha mégsem sikerül. Ezek az automatikus reakciók - az elutasítása annak, ami kellemetlen, és a ragaszkodás ahhoz, ami kellemes. Emellett pedig van a közöny, az érdektelenség a mindennapi, rutin dolgok felé, amik egyébként az életünket építik fel. Nem vagyunk már kíváncsiak arra, amikor eszünk, mert minden nap többször eszünk, ezt már ismerjük, nem vagyunk kíváncsiak az útra, amit bejárunk, hiszen az már megvolt.

Az a hatalmas mennyiségű stressz, amit napjainkban olyan sokan megtapasztalunk, ezeknek az automatikus reakcióknak a következménye?

Van még egy dolog, ami az alapvető működésünkre jellemző: minden helyzetben hamarabb látjuk meg a negatívat, jobban emlékszünk rá, és előszeretettel nagyítjuk fel. A kellemest pedig lekicsinyítjük, nem látjuk meg, nem is idézzük fel olyan könnyen. Az automatikus beállítódásaink ezért eléggé megnehezítik, hogy teljes, boldog életet élhessünk. Ha nem foglalkozunk a tudatos jelenléttel, akkor ezek visznek el bennünket.

És ha mindez nem lenne elég: a legjobb tudásunk szerint egyedül az ember képes arra, hogy elképzeljen, tervezzen, analizáljon, történeteket szőjön a fejében. Míg régen az ősembert, akinek még fejletlenebb volt az agya, megkergette egy tigris, és sikerült elmenekülnie, a szervezete visszatért nyugalmi állapotba, nem rágódott azon, ami történt. A mai ember folyamatosan újraéli a stresszét, annak a képességének köszönhetően, hogy el tud képzelni dolgokat.

Újraéljük a múltat, és előreéljük a jövőt – a negatív előítéleteink nyomán pedig a gondolataink nagy része is negatív, a legtöbb méghozzá nem is új, és a legnagyobb része saját magunkra vonatkozik, arra, hogy mi az, amiben nem vagyunk elég jók, milyen hibákat követtünk el.

Ha nem vesszük észre, és nem állítjuk meg ezt az állandó agyalást, vagy rágódást, ahogy a mindfulness-ben hívjuk, ezek képesek szinte szétszedni minket.

Segíthet a jelenlét akkor, ha nem tudunk elmenekülni abból a helyzetből, ami stresszt jelent számunkra?

Az agyunk folyamatosan foglalkoztatja magát, folyamatosan keresi a megoldást a stresszhelyzetekre, hogy hogyan tudná őket ha nem elkerülni, akkor megváltoztatni. A mindfulness szerint igazából nem a stresszor, nem a stressz forrása az, ami stresszessé tesz minket, hanem a reakciónk. Ha megváltoztatni nem tudjuk magát a helyzetet, akkor csak a reakcióval tudunk kezdeni valamit.

Van pár hozzáállás, aminek az elsajátításában segíthet a tudatos jelenlét. Ilyen például az elengedés: az, hogy elengedem a minősítést a helyzettel kapcsolatban.

Könnyű kimondani, hogy rossz a munkahelyem, a kollégáim, de ez tulajdonképpen egy gondolkodási csapda, hiszen valami soha nem csak kellemes vagy kellemetlen, mindig mindkettő jelen van a helyzetben, de ezt nem vesszük észre, ha eleve eldöntjük, hogy valami csak rossz lehet.

A másik pedig az elfogadás: nem a rossz helyzeté, hanem azé, hogy bennem ez mit okoz. Ha igazán oda merek fordulni a dühöm, a szomorúságom felé, ezek a nehéz érzelmek motiválhatnak akár a változásra is, de ekkor már nem pánikszerűen, első felindulásból változtatok, hanem sokkal bölcsebben.

Hogyan valósíthatjuk meg ezt a változást a mindfulness segítségével? Mik az első lépések, amiket megtehetünk?

Sokszor megfigyelem, hogy az emberek egyfajta „quick fix”-et, könnyen-gyorsan elsajátítható tippeket, trükköket keresnek a problémákra a mindfulness által. Vannak persze egyszerű, naponta alkalmazható technikák, amik kezdetben jó szolgálatot tehetnek. Ilyen például egy emlékeztető a naptárunkba, amivel megkérdezzük magunkat, jelen vagyunk-e éppen a pillanatban; és ha nem, hol vagyunk helyette, vissza tudunk-e térni.

Megkérdezheted magadtól egy olyan helyzetben, amit minden nap csinálsz, például amikor megfogod a kocsid kilincsét, hogy hogy érzed magad, vannak-e gondolataid, hogy van a tested, milyen érzelmeid vannak, vagy hogy hol van a lélegzeted. A légzés figyelése elég jó alap, akár néhány légzés végigkísérése, egy-két perc alatt – ennyi időnk talán akad. Hasznos lehet az érzékek, mint a hallás vagy a tapintás kinyitása arra, mit tapasztalunk általuk ebben a pillanatban, hiszen ez csak a jelenben lehetséges, az érzelmek, gondolatok elsodorhatnak minket a múltba vagy a jövőbe, de az érzékelésünk nem.

Ezek a módszerek, ahogy mondani szoktam, inspirációnak nagyon jók. De sokszor az történik, hogy néhány nap gyakorlás után úgy érezzük, elakadtunk. Ezért mondjuk, hogy meditáció nélkül a tudatos jelenlét kiépítése nem igazán működik. Érdemes tehát helyet találni neki a napjainkban, akár csak tíz percnyire is.

Krajcsó Nelli, mindfulness meditációs tréner és a Slow Budapest alapító-vezetője, csapatával 2012 óta vizsgálja a gyors-lassú témáját, és a lehetőségeket az egyéni egyensúly megtalálására. Folyamatosan tart előadásokat, egyike azon keveseknek, akik 3 TED színpadon is beszéltek már itthon. 2015-ben felkerült a La Femme 50 tehetséges magyar fiatal listájára, ő az első magyar anti-határidőnapló megalkotója, Budapesten biciklivel közlekedik, nincs okostelefonja, rendszeresen meditál és jógázik.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!

Kép: stocksnap.io