Nem tudom, ki hogy van vele, de én emlékeim szerint egész fiatalkoromban rohanó életet éltem. Mindig több dolgot próbáltam csinálni egyszerre, ezer szálon futottak a gondolataim: tanfolyamokat végeztem, jogsit szereztem, nyelveket tanultam, konferenciákon ültem, kutatást végeztem, diplomáztam és dolgoztam, mellette szórakozni és koncertekre jártam, barátságokat ápoltam, párkapcsolatot tartottam fenn, kutyát sétáltattam és bevásároltam, és persze készültem a felnőtt életre. Éltem a budapesti hétköznapokat úgy, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy minden perce ki van használva az életemnek: hatékonyság level 1000!

Rádó Zsófi írása

Ehhez képest hirtelen lepergett pár év, majd két gyerek édesanyjaként találtam magam, és egy borongós délutánon egyszer csak így sóhajtottam fel: “bárcsak tudnám, mivel töltöttem az időmet akkor, amikor még nem voltak gyerekeim!”

Többeknek ismerős lehet az érzés: a szülővé válás a rohanó életet egészen új szintre emeli. A gyermekem születésével örökké felelős lettem egy másik emberi lényért, olyan szinten, ahogyan addig soha. A szülővé válással a gyerek lesz az első, és MINDEN MÁS csak másodlagos.

A kialvatlanság, a tornyosuló feladatok és a 24 órás ügyelet Bermuda-háromszögében könnyen elvész az én, elvész a pillanat: a napok hetekké és hónapokká olvadnak össze; a rohanó idő percei homokszemekként csúsznak ki a kezem közül és végül azt látom, hogy megint eltelt egy évszak, majd újra eltelt egy év, és fogalmam sincs, hogy lehet, hogy nem is vettem észre.

Erre mondják a szülők, hogy “magamon nem is érzem, mennyire telik az idő, csak a gyereken látom, hogy mennyit nőtt”. Mert még csak most született, de valahogy mégis már a mellkasomig ér, és 34-es a lába...

Igen, magamon nem látom, mert nem is vagyok jelen, folyton úton vagyok, vagy egy feladatot oldok meg, vagy épp úton vagyok két feladat között, netán azt találom ki, hogyan fogom megoldani a még rám váró feladatokat. Robotpilóta üzemmódban. Ugyanakkor mondják azt is, hogy ne amiatt aggódj, hogy a gyerek nem fogad szót, inkább amiatt, hogy a gyerek mindig figyel. És pontosan ez a lényeg: a gyerekemnek én vagyok a legtökéletesebb felnőtt, a gyerekem mindenben olyan akar lenni, mint én vagyok. Figyeli a hangomat, a hangsúlyomat és a mondataimat. Figyeli hogy milyen hangulatban vagyok, hogyan viselkedem... És én szeretnék jó példa lenni, szeretném, ha érdemes lennék arra, hogy olyan akarjon lenni, mint én.

Ezek a gondolatok sodortak el a kínzó kérdésekhez: elégedett vagyok-e a saját életvezetésemmel annyira, hogy szivesen példaként tenném azt a lányaim elé? Ha a szívemre teszem a kezem, kívánnám-e nekik azt az életet, amit én élek nap mint nap? Vajon látják-e, hogy nincsenek szürke hétköznapok - mert a hétköznapok maga az élet- vagy csak mondom nekik?

Az én válaszom ezekre a kérdésekre elég kijózanító volt: nem.

Nem szeretném, hogy olyan állapotban éljenek, ahogy én. Ha becsukom a szemem, és elképzelem, milyen életet szeretnék nekik, akkor a válaszom az, hogy olyan életet, amelyben ha este lefekszenek aludni, arra gondolnak, hogy ez milyen egy klassz nap volt! Erre pedig csak akkor van lehetőségük, ha élnek a pillanatban, és nem csak léteznek.
Most úgy látom, ehhez egyetlen út vezet: nekem kell lassítani, nekem kell elkezdeni élni, nekem kell engedni azt, hogy ők éljenek, gyerekek legyenek és élvezhessék a pillanatot. Anélkül a nyomás nélkül, hogy “most akár a felnőtt életre is készülhetnél”: most akár ülhetnél egy szakkörön, ami fejleszti a kreativitást, vagy babaangolon, netán táncórán, mert az fejleszti igazán az agyban a neuronkapcsolatokat és az idegpályák átjárhatóságát...

Számomra hosszú volt az út, amíg rájöttem, hogy az egész fiatalkoromat azzal töltöttem, hogy készültem a felnőtt életre, és közben észre sem vettem, hogy az mikor kezdődött el.
Szeretném megkímélni őket ettől.

Szeretném, ha a gyerekeim tudnának örülni annak, ami éppen van, örülni annak, ahol éppen vannak és tudnák élvezni a pillanatot.

Szeretném, ha megtanulnák azt, hogy akkor sem maradunk le az életről, ha nem rohanunk folyton valahová, mert különben a rohanás lesz maga az élet, és anélkül halunk meg, hogy igazán éltünk volna.

Ezért a közelmúltban sok mindenen változtattam. Új szokásokat próbálunk ki, régi berögződéseket söpörtünk ki; nagyzolva mondhatnám úgy is: új életet kezdtünk.
Ehhez az új élethez pedig a kisebbik lányom kérése lett a mottóm: “Úgy menjünk, hogy ne kelljen kapkodni a lábaimat!”

Ha van kedvetek, tartsatok velem ezen az úton, elmesélem, hogy élek szülőként úgy, hogy a legkisebbeknek se kelljen kapkodni a lábaikat.

Dr. Rádó Zsófia környezetvédelmi szakjogász, mediátor. Két gyermek édesanyja, mellette egy hulladékgazdálkodással foglalkozó cég tulajdonosa. Nyolc éve járja az önismeret útját, szakterülete az erőszakmentes kommunikáció, amiről blogot is ír. Egy éve ismerkedik az egyszerűsítéssel és a mindfulness-szel is.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!

Fotó: stocksnap