„Az élet rettenetes versenyében legtöbb ember csak akkor pihen meg, ha beteg." - olvashatjuk Márai Sándortól. Ha nem is írták volna le előttünk olyan sokan, és ha nem is mondogatnák ezt nekünk annyian, még akkor is tudnunk kellene, hogy ha nem állunk meg néha-néha a folytonos rohanásban, akkor bizony a testünk majd leállít minket. Vajon miért várjuk meg, míg kényszerpihenőre száműz minket a saját szervezetünk? Miért nem tanulunk a bölcsebbek intő szavaiból? Íme egy példa arról, mi történhet, ha az ember nem lassít időben.

 Rádó Zsófi írása

Az elmúlt időszakban az életem, a testem újra emlékeztetett egy időről-időre elfeledett tanulságra, amikor kényszerpihenőre kerültem... 

Újra felidéztem magamban Márai Sándor írását a Füves könyvből arról, hogy a betegség pihenés. „Az élet rettenetes versenyében legtöbb ember csak akkor pihen meg, ha beteg. (...) A lázas kedélyekre a betegség igazi lázat küld, hogy kissé megnyugodjanak. (...) A betegség pihenés is, ez közhely.”

Nem tudom mások hogy vannak vele, az én életem mindenesetre eléggé hullámzó: hol kisebb a stressz, és nyugodalmas kerékvágásban mennek a dolgok – ami nem jelenti azt, hogy nincs sok dolgom, mert azt hiszem, ezt egy dolgozó anya sem tudná kijelenteni. Reggel kelni kell, még a család előtt, hogy reggelit, tízórait készítsünk, hogy óvodába/ iskolába indítsuk a csemetéket, és közben magunknak is el kell készülni: ebédet csomagolni, laptopot és iratokat eltenni, vagy akár sminkelni, hajat szárítani... kinek mit. Egész nap feladatokat oldunk meg, majd este újra gondoskodunk a családunkról, és igyekszünk korán lefeküdni, hogy a holnapi napon is bírjuk a tempót. 

A hétköznapi teendők mellé társulnak ugyanakkor olyan időszakok is, amikor valami extra terhelés is bekerül a képbe, valami különleges projekt, amit a napi munkán felül kell megcsinálni... Nekem az idén három ilyen projektem is van egyszerre, és egyszerűen nem látom, hogy mikor tudnám kényelmesen az időbeosztásomba illeszteni az ezekkel járó extra feladatokat. Rendszerint ilyenkor szokott teljesen a feje tetejére állni az életem: a megszokott, békés programrendet egy eszelős kapkodás váltja fel, amikor hosszabb ideig azt sem tudom hol áll a fejem. Idővel ez azzal is jár, hogy alvásproblémáim lesznek, romlik a teljesítményem, majd az efölött érzett stressz miatt a helyzet tovább romlik.

Ördögi kör. És hiába tudom, hogy nem mennek jól a dolgok, változtatni kell, valahogy annyira gyorsan történik minden, hogy úgy élem meg: arra sincs időm, hogy elgondolkozzak rajta, hogy min kellene változtatni, hogy ne őrüljek meg.

És akkor egyszer csak, amikor még csak nem is tartok kifelé a gödörből, hirtelen bamm! Beüt valami betegség. Kisebb vagy nagyobb. Jó esetben csak valami iskolai vírus vesz le engem is a lábamról, rosszabb esetben valami tüdőgyulladásféle jön elő, de idén például olyan panaszt sikerült kifejlesztenem, hogy végül műtéttel kellett orvosolni.

Aztán mikor már teljesen tétlenül fekszem a kórházban, munkanapon, munkaidőben, hálóingben: akkor van időm gondolkodni. Van időm mérlegelni, hogy mi a fontos, és mi nem az. Van időm átgondolni, hogy mi az, amit el lehet engedni, és van időm elhatározásra jutni, hogy mit kellene máshogy csinálni. Tulajdonképpen akkor, mikor a műtétre vár az ember semmi más nincs, csak idő.

Akkor tapasztalom, hogy semmi nem történik, ha egyik-másik dolog nem oldódik meg azonnal, és akkor látom, hogy a feladataim közül delegálni is lehetne – hiszen akkor is megcsinálja valaki, ha én fizikailag képtelen vagyok rá. Az érdekes kérdés az, hogy miért várom meg, amíg idáig fajulnak a dolgok? 

A gyerekeimen már egészen kicsi koruktól kezdve megfigyeltem ugyanezt: ha fáradtak, akkor nyűgösek. Ha hosszabb ideig fáradtak, akkor minimum be fognak lázasodni. Lehet hajtani, keveset aludni, programról programra rohanni, csak ha túlzásba esünk, akkor mindaz fölösleges és káros, mert előbb-utóbb szó szerint ledől az ember a  lábáról. Akkor 2-3 nap lázasan fekszik – semmi más tünettel- majd egyik reggel felkel, hogy már nem fáradt, és egy csapásra (kis pihenésnek hála) semmi baja sincs.

Mert ilyen az ember: pihenésre van szüksége ahhoz, hogy működni tudjon.

Ezért ha úgy látjuk, hogy az életünkben túlfeszül a húr, akkor legyen ez a poszt az intő jel: ne várjuk meg, amíg a kórházban kötünk ki, inkább gondolkodjunk el azon, hogy milyen lenne akkor, ha kidőlnénk a sorból? A feladatok közül mi az, ami ráér? Mi az, ami nem annyira fontos? Kitől kérhetnénk segítséget, hogy könnyíthessünk magunkon? Mit tehetünk akár már ma magunkért? Mit tehetünk ma azért, hogy holnap is egészségesek lehessünk? Mert abban biztosak lehetünk, hogy a feladataink képesek várni és hátrasorolódni, viszont szerencsésebb szabad akaratunkból meggyőződni erről még azelőtt, mielőtt rákényszerülnénk.

Végezetül szeretném újra felidézni Márai Sándor tanácsát, kérlek szívleljétek meg:

„(...) előzd meg a természet parancsát, a kényszerű betegszabadságot, s iktass életed iramába apró, mesterséges betegségeket, hogy megpihenjél. Makkegészségesen őrizd néha egy napon át az ágyat. (...) A szervezet oly hálás a legcsekélyebb figyelemért! S ezek az apró, mesterséges, a betegség parancsa nélkül felidézett betegségi és gyógyítási állapotok, önkéntes diéták, megvonások és pihenések felérnek egy keleti úttal, vagy egy vakbélműtéttel. Kíséreld meg. Csodákat látsz majd.”

Dr. Rádó Zsófia környezetvédelmi szakjogász, mediátor, life coach. Két gyermek édesanyja, mellette egy hulladékgazdálkodással foglalkozó cég tulajdonosa. Nyolc éve járja az önismeret útját, szakterülete az erőszakmentes kommunikáció, amiről blogot is ír. Ismerkedik az egyszerűsítéssel és a mindfulness-szel is.

 Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!

Képforrás: unsplash.com