Képzeld el, hogy a szemébe mondod valakinek a következő mondatot: „Egyszerűen se időm, se kedvem nincs veled foglalkozni, úgyhogy hagyj békén, ne szólj hozzám, vagy tűnj el!” Nem túl kedves, ugye? Valószínűleg sokan vagyunk, akik képtelenek lennénk ilyen durván szólni valakihez. A kérdés már csak az, hogy akkor magunknak miért mondjuk ki gond nélkül ezt a mondatot.

Herendi Kata írása

Mert legyünk őszinték, elég gyakran megtesszük. Persze, nem a tükör előtt állva, a saját arcunkba kiabálva. De minden alkalommal, amikor elfojtunk egy érzést, vagy azt mondjuk magunknak, most nincs időnk összeomlani, majd később foglalkozunk a problémánkkal.

Csakhogy az a bizonyos „később” általában soha nem jön el. Mikor van időnk manapság megállni, és az érzéseinkkel foglalkozni, emlékeket, élményeket helyretenni magunkban?

A külső események gyorsan pörögnek, és sokkal hangosabbak, mint az a kis belső hang, amely arra figyelmeztet, hogy lassítsunk egy kicsit. Hiányzik az életünkből a csend, azok a pillanatok, amikor befelé figyelhetnénk.

Végül elérkezünk a „muszáj” pillanatához, amikor a stressz, a szorongás olyan mértéket ölt, hogy nem tehetünk tovább úgy, mintha tudomást sem vennénk róla. Ha a szorongás testi, vagy akár lelki tüneteivel szeretnénk megküzdeni, valószínűleg arra gondolunk, érdemes megpróbálkoznunk a relaxáció vagy a meditáció valamelyik formájával, hiszen ezek a legjobb módszerek, amelyek segítségével kapcsolatba kerülhetünk önmagunkkal, és a problémáink gyökerével. Ám ha így döntünk, nem árt felkészülten belevágnunk.

2016 januárjában a Guardian oldalán megjelent egy cikk, „Is mindfulness making us ill?”, azaz „A mindfulness megbetegít?” címmel. A szerző a saját negatív tapasztalataiból kiindulva olyan eseteket mutat be, amelyekben a mindfulness meditációval kapcsolatos élmények erőteljes szorongáshoz, és más nemkívánatos pszichés tünetekhez vezettek. A cikk ugyan kissé túlhangsúlyozza ezeket a kedvezőtlen tapasztalatokat, összességében mégis egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. Tény ugyanis, hogy a relaxáció, meditáció különböző fajtáinak gyakorlása közben sokan tapasztalnak meg szorongást kiváltó élményeket, testi és lelki szinten egyaránt.

Mi lehet ennek az oka? Hiszen a relaxáció és a meditáció pozitív, egyensúlyt és gyógyulást elősegítő módszerek, nem igaz?
És mégis, ha belegondolunk, logikus, ha valakivel hasonló dolog történik. Relaxált állapotban olyan közvetlen kapcsolatba kerülünk a saját testünkkel és lelkünkkel, amelyet egyébként nem gyakran tapasztalunk meg.

Míg egy átlagos nap során a bennünket érő rengeteg ingerre, külső történésekre való fókuszálással távol tudjuk tartani magunktól az esetleges negatív érzéseket és emlékeket, a relaxáció ellazult, befelé figyelő állapotában ez nem lehetséges.

Ha mindaz, amit addig elfojtottunk, ilyenkor kezd felszínre törni, azt valóban félelmetesnek élhetjük meg.

Mit tehetünk hát? Kerüljük a meditációt, a relaxációt? A Guardian cikkében is megszólaló pszichiáter, mindfulness-kutató Florian Ruths szerint erre nincs szükség. Mindössze annyit kell tennünk, hogy felelősségteljesen vágunk bele. Ahogyan Ruths fogalmaz: „A sportnak számos előnye van. Egészségesebbek leszünk tőle, hosszabb ideig élünk, csökkentjük a demencia kialakulásának veszélyét. Ám minden sporttevékenységben benne van a kockázat, hogy akár meg is sérülhetünk. Száz emberből, aki végez valamilyen mozgást, húsz valószínűleg nem tudja elkerülni a sérülést, akár azért, mert rosszul hajt végre egy gyakorlatot, akár azért, mert nem figyel eléggé a teste jelzéseire. De mondanánk ezért az embereknek, hogy soha többé ne sportoljanak? Nem. Inkább azt javasolnánk, hogy kérjék egy hozzáértő szakember segítségét.”

A lelkünkkel, az elménkkel is ugyanolyan körültekintően kell bánnunk, ahogyan a testünkkel tesszük.

Mit csinálunk, ha el akarjuk kerülni a sérülést? Bemelegítünk. Valami ilyesmi a teendőnk lelki szinten is. Ez azonban egy kicsit bonyolultabb, mint néhány percben átmozgatni az izmainkat és az ízületeinket.

Ha félelmetesnek is tűnik a csend, van rá mód, hogy érezzük, a kontroll a mi kezünkben van. Kezdhetjük „kicsiben”: próbálkozhatunk két perccel, és haladhatunk fokozatosan tíz perc felé. És ha abban a két percben is előjön valami nagyon nehéz dolog, bármikor felállhatunk, kiléphetünk, és visszatérhetünk hozzá később. A nehéz tapasztalatok az élet részei, és ott vannak velünk, mindig, akár tudomást akarunk venni róluk, akár nem. A maguk módján segítenek: arra figyelmeztetnek, hogy változásra van szükség, hogy nincs meg az egyensúly. A rendszeres csend pedig lehetővé teszi, hogy a maguk idejében kerüljenek felszínre, ne robbanásszerűen törjenek ki, szorongást, vagy betegséget okozva.

Figyelnünk kell befelé is, önmagunkra – nem csak akkor, amikor már tűzoltásszerűen, gyorsan kell cselekednünk. Nem szabad elrohannunk egy szakítás, egy családi vagy munkahelyi krízis mellett, mondván „nincs időnk feldolgozni, most nem zuhanhatunk össze”, hiszen ezek is az életünk részei, nem tudunk tőlük elfordulni, „kiradírozni” azt, ami rossz. Meg kell engednünk magunknak azokat a pillanatokat, amikor gyengék és elesettek lehetünk, és időt kell szánnunk a gyógyulásra. Ha így teszünk, egészen más élményt tapasztalhatunk meg, amikor egyedül maradunk – csak mi, és a csend.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!