Gyermeket nevelni a világ egyik legszebb, de egyben legnehezebb feladata is. Napról napra kemény csatákat kell megvívnunk: harcolni az időben lefekvésért, majd az időben felkelésért; századszor is elmondani, miért nem lehet csoki az ebéd; megküzdeni azért, hogy kimenjünk a friss levegőre, majd azért, hogy bejöjjünk onnan; hosszas csatározásokat kiállni a tévénézés frontján… És minden „háború” közül kiemelkedik napjaink leggyilkosabb konfliktusa: az internet és a kütyühasználat szabályozása.

Herendi Kata írása

A legtöbb család számára különösen fájó, konfliktusokkal teli pont ez most, a nyári szünet idején. Év közben az iskola, a házi feladat és a különórák adnak valamiféle keretet a mindennapoknak, ami egy kicsit könnyebbé teszi az online jelenlét kordában tartását. Nyáron azonban szétesik ez a jól megszokott rendszer, és szembetaláljuk magunkat az előttünk húzódó, szinte korlátlan szabadidővel.

Míg a gyerekek számára általában nem jelent különösebb problémát a gondolat, hogy legközelebb szeptember elején pillantsanak fel a monitorból, a szülőket rendszerint elborzasztja a kilátás, hogy a Mátrix hónapokra magába szippantja a szeretett csemetét.

Mivel a mostani iskolások szüleinek még volt offline gyerekkoruk, a legtöbben a nosztalgia keserédes szúrásával a szívükben ajánlgatják a különböző nyári programokat a gép előtt töltött idő helyett: strandolás, kirándulás, bicajozás, focizás… A válasz pedig legtöbbször egy bágyadt „kösz, nem” (idősebb gyerekeknél időnként megfigyelhető gúnyos kacaj is).

Mi lehet az oka annak, hogy ennyire nehéz kimozdítani a gyerekeket a képernyők elől? Miért unják el olyan hamar azokat az offline tevékenységeket, amelyek a mi legszebb nyári emlékeinket jelentették?

A válasz egyszerű, de sajnos, elég fájdalmas is: mert unalmasak. Az internethez, az okoseszközökhöz képest mindenképp. Egy hangulatos családi vacsora, vagy egy délutáni biciklizés egyszerűen nem jelent annyi és olyan ingert, amikhez a most iskoláskorú, az online térrel szoros közelségben felnövekvő gyerekek hozzászoktak. Túlságosan más, túl lassú és nehézkes, ezért nincs igazán türelmük hozzá. Maradnak helyettük az appok és a kütyük.

„De mit csináljak, hát mégsem tilthatom el tőle” - fakad ki sok szülő, ha szóba kerül a gyerekek nyakló nélküli internethasználata. Nem lehet eltiltani, mert „az összes barátjának van okostelefonja”, vagy mert „ez a fejlődés útja, meg kell tanulnia használni”. Régen nem arról van már szó azonban, hogy internetezhet-e egyáltalán egy gyerek. Tiltani valóban nem érdemes, hiszen így vagy úgy, de biztosan találkozik majd az online világgal és a különböző eszközökkel. Korlátozni, szabályozni azonban szabad, és kell is. A problémát ugyanis már sokkal inkább az jelenti, hogy manapság átlagosan 4-6 órát töltünk online – felnőtt, gyerek, minden egyes napon. És ez nagyon nem tesz jót nekünk.

A káros hatásokért nem önmagában „a net” felelős.

Az internetet számos jó dologra lehet használni, de iszonyatosan nehéz JÓL használni. Felnőttként is nagyon magas fokú tudatosság szükséges ahhoz, hogy ne ússzon el az időnk az online térben, és hogy ne tapasztaljunk magunkon depressziós tüneteket mások tökéletes(re filterezett) életének láttán a közösségi média különböző felületein. Képzeljük el mindezt gyerekként, kialakulófélben lévő önkontrollal és énképpel!

Ekkor ráadásul mindehhez hozzájárul a gyermeki lét legnagyobb kihívása: hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan mi szeretnénk. Az offline világban ez nagyon ritkán teljesül (a csaták, ugye) – olyan simán és könnyedén pedig, egyetlen gombnyomásra, kattintásra, mint az online térben, szinte soha. Így aztán nem véletlen, hogy hatalmas a kísértés, hogy minden időnket ebben az egyszerű, saját szabályaink által, a tetszésünk szerint működtethető világban töltsük.

Hogyan próbálhatjuk meg mégis rávenni a gyerekeket, hogy kimozduljanak a számítógép elől, vagy legalább egy kis időre letegyék a tabletet, az okostelefont?

Az első és legfontosabb lépés: beszélgessünk. Sokat. Az internetről és az online jelenlétről szóló beszélgetések nagy része megreked ott, hogy figyelmeztetjük a gyerekeket a rájuk leselkedő veszélyekre, esetleg feltelepítjük a szűrőprogramokat, és elmondjuk a kötelező ne-beszélgess-idegenekkel kezdetű szólamokat. Mindez persze nagyon fontos, a gyermekünk biztonsága érdekében. Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy még ezek után is bőven marad megbeszélnivaló. Meséljünk arról, milyen könnyen beszippanthat a folyamatos inger- és információáradat; hogy hogyan érhetjük el, hogy mi használjuk eszközként az internetet, ne pedig fordítva. Térjünk ki a videómegosztók, a közösségi média sajátos valóságára is, hiszen ezeket felnőttként sem könnyű kezelnünk. Kérdezzünk sokat, hallgassuk meg a gyerekek gondolatait, véleményét, és mondjuk el, miért fontos számunkra, hogy offline időtöltésben is legyen részük.

Ami ezt az offline időtöltést illeti: nincs mindig szükség arra, hogy valami igazán extrém és rendkívüli dologgal váltsuk ki azt az időt, amit a gyerek egyébként internetezéssel töltene. Időnként az is elég, ha elsétálunk együtt a boltba, vagy üldögélünk kicsit egy fagyizó teraszán és beszélgetünk.

A lényeg az, hogy szülőként és gyerekként is érezhessük ilyenkor, hogy az időt nem kell feltétlenül percről percre tartalommal feltölteni, sem pedig különböző unaloműzőkkel elütni – elég, ha egyszerűen csak jól érezzük magunkat.

Abban, hogy ez az együtt, kellemesen eltöltött idő megszülethessen, sokat segíthet, ha mi magunk is vállalkozunk egy kis digitális detoxra, a gyerekekkel közösen. A példamutatás nagyon fontos, hiszen nem várhatjuk el a gyerektől, hogy érdeklődést mutasson a tudatos online jelenlét és eszközhasználat iránt, ha mi minden szabad percünkben a hírfolyamunkat görgetjük. Sok szülő számára egyébként éppen a gyerekek offline tevékenységekbe való visszavezetése hozza el a felismerést, hogy ő maga is túl sok időt tölt az okoseszközei társaságában. A családi digitális detoxból mindenki csak nyerhet: határozzuk meg közösen a kereteket, tartsuk és tartassuk is be őket! Beszéljük meg például, hogy legyen a lakásban netmentes övezet, ahová senki sem visz telefont vagy számítógépet. Lehet ez az étkező, hogy nyugodtan az evésre figyelhessünk, de akár a hálószobák is, a minőségibb pihenés érdekében. Megegyezhetünk egy napi időkorlátban, amennyit online tölthetünk, vagy abban, hogy ha házon kívül vagyunk, nem használunk wifit és internetet, hanem kizárólag egymásra figyelünk.

Az online térrel nem egyszerű felvenni a versenyt, különösen napjainkban, amikor az időnk egyre nagyobb részét töltjük el benne. Mégis muszáj, mert bár a gyerekek szocializációjának is egyre inkább szerves részét képezi, a gondolataink, érzéseink, a mindennapi életünk, mindaz, ami az „emberi” mivoltunkat jelenti számunkra, bizony az offline világban maradnak. Ott pedig korántsem kattintásra és gombnyomásra működnek a dolgok. Lassan, olykor bonyolultan, hosszas, néha kudarcokkal tűzdelt tanulási folyamatokkal telve – de mégis, valóságosan, igazian, vagy egyszerűen: emberien. Ezt pedig megéri megismertetnünk, és újra meg is szerettetnünk nem csak önmagunkkal, hanem a gyerekekkel is.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére