Február 14-i SlowHow előadásunkon amolyan rendhagyó Valentin-napot terveztünk: a témánk Felgyorsult kapcsolataink - Hogyan ne rohanjunk el egymás mellett?, amelyről Barkász Heléna klinikai szakpszichológus mesél majd nekünk. Interjúnkban most arról beszélgettünk, hogyan változtak meg a kapcsolataink a felgyorsult életmódunk hatására, és mit tehetnék azért, hogy javuljon a helyzet ezen a fontos életterületen.

Herendi Kata interjúja

Mi változott a kapcsolataink terén az elmúlt években?

Felgyorsultak. Egyre inkább megfigyelhető, hogy minőség helyett már elsősorban a mennyiségről szólnak, és maga a funkciójuk is megváltozott. Tisztelet a kivételnek, de az elmúlt évekhez képest egyre gyakrabban lehet tapasztalni, hogy mintha már csak annyi lenne a szerepük, hogy tudatosítsák, értékesek vagyunk, újra és újra visszaigazolást nyújtsanak önmagunkkal kapcsolatban.

Ez különösen igaz az online térben, ahol ma a kedvelések, kommentek száma jelenti számunkra az egyik legfontosabb visszajelzést a saját szerethetőségünkkel kapcsolatban. Mintha félnénk saját magunktól, az egyedülléttől: állandó szükségét érezzük, hogy valaki más tükrében pozitív színben láthassuk magunkat.

Mi lehet a gond azzal, ha igyekszünk elkerülni az egyedüllétet?

Az, hogy így nem tapasztalhatjuk meg a csendet, aminek pedig rendkívül nagy értéke van.

Tartunk tőle, hiszen a csendben, egyedüllétben előjöhetnek azok a szorongást okozó gondolatok, amiket olyan nagy a kísértés újra és újra elnémítani egy újabb lájkolnivalóval, elfogyasztott tartalommal. Ezek a gondolatok azok, amikkel nagyon fontos lenne dolgoznunk, de sokszor szinte menekülünk előlük a társaságba, vagy az online térbe.

Gyakran mondom, hogy a szorongás az élet természetes része, amit meg kell tanulnunk kezelni. Valamilyen formában minden ember szorong a hétköznapjai során, de ez nem ijesztő dolog, ha értjük és ismerjük magunkat. Épp ennek a lehetőségét veszítjük el, ha nem hagyunk időt a csendnek és az önmagunkra való figyelésnek. Ha a kapcsolatainkat, a társas együttlétet használjuk arra, hogy ne kelljen vele foglalkoznunk, hogy elhallgattassuk a szorongást kiváltó gondolatokat, nem jutunk el odáig, hogy képesek legyünk egyedül, csendben is megnyugtatni magunkat.

Mennyit érzékelünk mi abból, hogy ennyire megváltozott a kapcsolatok szerepe az életünkben?

Azt a minőségi változást mindenképp, hogy kevésbé töltenek fel minket az együttlétek. Ha megnézzük napjainkban a kapcsolatokat, látjuk, hogy egyre inkább programok köré épülnek. Korábban nem volt ennyi esemény, felület, ahol együtt lehettünk volna; ma pedig már ritkán számít "elégnek" egy séta a tóparton.

Ahogy a világ körülöttünk egyre felülesebbé, márkacentrikusabbá vált, úgy a kapcsolatok is kaptak egyfajta márkát, amiben főleg a külső jegyek hangsúlyosak. Belül már kicsit inkább csak társalkodónők vagyunk: beszélünk, hallgatunk is néha, de a kapcsolat már jóformán csak eszköz, aminek a tükrében saját magunkra vagyunk kíváncsiak.

Mit teszünk akkor, ha ez a "tükör", a kapcsolat megromlik?

A kapitalizmus, a fogyasztás mintái a kapcsolatainkra is rányomták a bélyegüket. Rengeteg embert ismerünk, különösen, ha nagyvárosban élünk; szinte futószalagon jönnek az újabb és újabb lehetőségek. Ott munkál bennünk a meggyőződés, hogy nem érdemes pazarolni az időnket, elmélyíteni egy kapcsolatot, hiszen mindig jöhet másik, ami több, és talán jobb is.

Csúnya hasonlat, de néha a kapcsolatok világa is úgy működik, mint egy turkáló: válogatunk, felpróbálunk ezt-azt, de ha mégsem olyan, amilyennek a fogason elképzeltük, már dobjuk is vissza a többi közé. Nem adunk időt egymás megismerésének, annak, hogy a kapcsolat fejlődjön - ezt spóroljuk le a nagy kapkodásban.

Időhatárokat szabunk, meddig kell javulnia egy kapcsolatnak, feltételekhez kötjük a működését, s ezzel ennek a spontán, természetes dolognak adunk egy feszültséget. Ezzel lökjük el magunktól a változás könnyedségét. Akárcsak odakint a világban: rohanunk, fogyasztunk; ám az már egy másik kérdés, mindebben jelen vagyunk-e, élvezzük-e.

Valami hasonló történik a párkapcsolatokkal is?

Igen. A fogyasztói magatartás már a társkeresésben is megfigyelhető: intenzíven dolgozik bennünk a bizonytalanság, a lemaradástól való félelem (FOMO), hogy vajon amíg a meglévő kapcsolaton dolgozunk, nem maradunk-e le valami jobbról.

A párkapcsolatok terén egy másik nagyon érdekes jelenség is megfigyelhető mostanában. Sokan megrekednek egy felületes szinten, főként a külső nyomás, elvárások hatására: nem mernek igazán mélyre menni, inkább megállapodnak valaminél, ami nem jó, csak elfogadható. Ők nem a "sokáig keresgélők", hanem a "korán megalkuvók". Ilyenkor jelentkezik a társas magány: együtt élek valakivel, család-gyerek kipipálva, de igazából nem ismerem a másikat, hiányzik a közös cél. Csíkszentmihályi Mihály mondta, hogy egy párkapcsolatban az jelenti a flow élményt, ha kompromisszumot találunk a társunk és saját céljaink között, és figyelmet fordítunk a másik céljaira. Ez elvben azért nehéz, mert az emberek önérvényesítőek, de egy jó kapcsolatban meg tudjuk találni az utat egymás felé. A társas magányban pedig ez bizony hiányzik.

Mit tehetünk azért, hogy javuljon a helyzet a kapcsolataink terén?

Be kell engednünk az életünkbe a csendet, és megtanulnunk megismerni, megerősíteni saját magunkat, megtalálni a helyünket a saját életünkben. Ha pedig úgy érezzük, már megvannak a saját puzzle-darabkáink, gondolkodjunk el: mi az, amit nem szeretünk magunkban, és mitől várjuk a javulást. Lehet, hogy éppen a kapcsolatainktól, amik tulajdonképpen nem erre hivatottak? Amik nem tudják megadni nekünk azt, amit a saját magunkon végzett önismereti munka, hiszen nem erre valók? Lehet, hogy ezért nem működnek igazán jól?

A kapcsolatok annyira fontos szerepet töltenek be az életünkben, hogy ha szóba kerül a boldogság, 10-ből 8-9 ember rögtön a kapcsolataira asszociál. Mindannyian a kapcsolatok hálójában élünk, ezért olyan fontos látni, mit adnak, adhatnak nekünk. József Attila mondta: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat", és igaza is volt: a kapcsolataink nem csupán tükrök. Ők a mi útjelző tábláink, melyek segítenek jelezni, ha az út, amelyen járunk, nem biztos, hogy a miénk.

Barkász Heléna klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.