Az apai slow ereje

Úristen, hogy csinálod? Hogy van ennyi erőd, időd, energiád foglalkozni, játszani a gyerekekkel? Munka, sport, feleség, barátok, és minden más mellett? Mégis, hogy nem szakadsz tíz felé?! Amióta a kicsik megtanultak beszélni - és új szuperképességüknek hódolva, megállás nélkül, felbecsülhetetlen értékű drágaköveket köpködtek -, azóta van egy erős késztetésem arra, hogy ezeket valamilyen formában dokumentáljam, valamint pont az előző kérdések sorozata volt az a másik erőteljes mozgatórugó, ami miatt megszületett a “tíz-kezű apa”.

Bíró Tamás írása

Szóval, amikor kétségbeesett apajelöltek hasonló kérdés-cunamit zúdítanak rám, az első, amit mindig visszakérdezek, hogy ugye tudják, milyen borzasztó kevés időt töltök velük. Még úgyis, hogy azon szerencsés 1%-ba tartozom, akiknek viszonylag rugalmas a munkájuk, nem kell reggel nyolc nulla nullára gyártósor mellett, haptákba vágódnom, így az esetek nagy többségében velem kelnek, készülnek a gyerekek és én vagyok a szállító is. Azért nem feltétlenül forgatnék családalapítást promótáló kisfilmet a reggeli “Még mindig nem öltöztél fel?”, “Mostál már fogat?”, “Hol a nyuszikád?”, “Nem jöhetsz szandiban mert esik a hó!” mondatokkal tarkított, szűk két órás rutinról, de egy csikizés a piros lámpánál, összekacsintás egy rosszul kiejtett “csúnya” szónál, vagy a búcsúzásos, „sohaelnemengedjükegymást” ölelések feledtetik az előző 120 perc lábon kihordott stroke-jait.

És még csak most érkezünk el oda, hogy délután 5-5:30 körül végre újra látom őket, és akkor kezdődhet csak a tényleges minőségi idő együtt. Nem mindig érzem magam úgy, hogy okosabb vagyok, mint egy ötödikes, de altatásig van bruttó 4 órám, ami a 24-hez képest kegyetlen kevésnek tűnik (16.6666667% ha egész pontos akarok lenni – és igen, használtam számológépet). Elképzelni nem tudom, hogy ebből a minimális töretből én egy percet is jelentésekkel, email-ekkel, hívásokkal, ingázással, vagy bármilyen munkához kapcsolódó dologgal töltsek. Tudom, hogy vannak élethelyzetek, amikor muszáj, és azt is, hogy legtöbben, akik feláldozzák az idejüket, pont azért teszik, hogy a családjuknak jobb legyen, de rengeteg olyan példát is látok, aki megtehetné, hogy akár este 10-kor, vagy másnap reggel fejezze be a “csak még egy utolsó” feladatot, mégsem teszi.

Ezzel pedig továbbra is csak azokról a kötelező rosszakról beszélek, amik munka, háztartás és ezer egyéb helyről beeső, kellemetlen kötelezettségek, amiktől még könnyedén meg is lehetne szabadulni, mégis sokszor – hibásan - ezek élveznek előnyt a gyerekekkel szemben. De akkor hol vagyok én, az igényeim, az addigi életem ritmusa, a hobbik, amik évtizedek óta képezik részét a mindennapjaimnak?

Egyrészt nagyon hiszek abban, hogy a gyerekek érkeznek a mi életünkbe, és mint olyan, nekik kell illeszkedni a mi szokásainkhoz, életvitelünkhöz, habitusunkhoz, mert egyébként hosszú távon saját magunkat fogjuk megkeseríteni, sőt, még lesz is kit okolni azért, hogy minden megváltozott.

Nyílván nem azt mondom, hogy reggel ötkor magamra kötöm a pár hónapos kicsit, letolok vele egy IronMant, és ha még jól esik, egy rave partyval zárjuk a napot, csak azért mert apa ezt akarja, hanem, hogy őt, minden és mindenki elé helyezve, nem fordulok ki 180 fokban magamból. Az én életemnek például gyerekkorom óta szerves része a sport, ami azóta se változott, hogy szülő vagyok, csak máshogy van rendszerezve. Nem meló után megyek edzeni másfél órát, hanem a szombat délutáni csendes pihenő közben. Focizni se megyek már el a hétvégéből egy egész napra, de hét közben, altatás után, este 9-kor rendszeresen járok.

Ahogy gyereknevelésre sincs egyetlen, alkimisták által kőbe vésett, fekete-fehér recept, hogy na márpedig így kell csinálni, jól sáfárkodjál vele fiam, úgy szerintem arra sincs egységes válasz, mitől lesz valaki “slow” apa. Látok, olyan nagyikat, akik a szokottól még görnyedtebben, hosszú percekig nézik ugyanazt a fűszálat, csak mert az onoka, pont annál a bokornál esett transzba, és mama nemhogy elrángatná pár éves kis szerelmét, még egy könnycseppet is elmorzsol, mert ő már az ifjú David Attenborough-ként tekint rá. Vannak ismerőseink, akik évek óta ovi után, megálló nélkül mennek haza és még hétvégén se hagyják el a telekhatárt, de világon túli boldogságban élnek. Egy másik barátunk másfél éves gyereke pedig különös Zacher-tanulmány lehetne, mivel ő meg a tömegközlekedésre kattant rá, így minden nap, jó két órát töltenek a troli-busz-villamos Bermuda háromszögben úgy, hogy nettó 6 perc sétára laknak a bölcsitől.

Hasonló helyzetekben valószínűleg a 29. másodpercben kaparnám fel az ereimet, mert én az aktív, 239 fokon égő játékokat érzem magaménak és már ők is ezeket várják el tőlem. A ”harcolást”, amikor egymás után pörgetem őket az ágyban, amíg a végén le nem győznek engem. A nyújtott kézzel pörgetős, égbe repítős, fejjel lefelé lógatós, Crossfit edzéseket. A börtönt, bunkert, barlangot építő délutánokat, ahol olyan intenzitással és fordulatokkal változnak a szerepek, hogy nincs az a Sherlock, aki ki tudná bogozni, ki kivel van.

Nem attól leszünk mi, és az életünk is ”slow”, hogy 25 percen keresztül egymást átkarolva nézzük egy langyos kakaóval a csillagokat (bár évi 2-3 alkalommal ilyen is van nálunk), hanem sokkal inkább attól, hogy adott helyzetet, minden idegszálunkkal egyszerre élünk meg és semmi más nem számít olyankor.

Persze, lehetne kirakózás közben Insta feedet pörgetni, csak végtelen rossz üzenete lenne, és azokat a csoda pillanatokat soha nem venném el magamtól, amikből már most látom, hogy bármennyi is jut, nem lesz elég. Mert borzasztó hamar vége lesz. Nem engem fog hívni vasút pályát építeni, mert tanulnia kell, edzésen lesz, vagy szimplán csak gáz leszek neki. De nem ma, mert a ma még az enyém a választás. Most amíg engem akar kérdés nélkül vágom el magam a külvilágtól, hogy legalább ezt a napi 4 órát és ezzel együtt egy pici darabot odaadhassak Nekik magamból!

Bíró Tamás a Ten Handed Dad - Apa Agymenései oldalon, kétgyerekes apaként mutatja be, egyáltalán nem szokásos módon, jókora (ön)iróniával, hogy nincs olyan helyzet, amit ne tudna megoldani, vagy ha más nem, sírva nevetni rajta egy jót!