Egy olyan társadalomban, ahol elsősorban a teljesítményünk alapján ítélnek meg bennünket, nagyon nehéz mit kezdeni a semmittevéssel. Egy kicsit személyesebben: nekem is nehéz mit kezdenem azzal, hogy rendszeresen meg tudjam engedni magamnak, hogy ne legyek hasznos, csak létezzek. Pedig pont a létezés pillanataiban töltődöm fel, inspirálódom és újulok meg annyira, hogy utána - visszaállva a cselekvés üzemmódba - jól el tudjam végezni a feladataimat. Talán pont ez a lényeg, a létezés és a cselekvés (avagy a tevés és levés) finom egyensúlya, és hogy tudjuk, mikor melyiknek van itt az ideje.

Sudár Györgyi írása

Ismeritek azt az érzést, mikor hétvégén sokáig alszotok, és felkeléskor az órára ránézve megállapítjátok, hogy már a fél nap elment és még semmi hasznosat nem csináltatok? Amikor a kanapén fetrengve rátok tör az a kényelmetlen, feszítő érzés, hogy ideje lenne felkelni, és végre csinálni valamit? Ti is megkaptátok azokat a mondatokat gyerekként, hogy előbb a munka aztán a szórakozás? Hogy előbb túl kell esni a kötelező takarításon, bevásárláson, és utána elkezdhetitek jól érezni magatokat? 

Talán volt idő, amikor ez működött. Amikor az élet még nem volt annyira bonyolult, akkor előfordult, hogy tényleg mindent befejeztünk, elpakoltunk, elmosogattunk, megcsináltunk és még arra is maradt időnk, hogy felszabadultan élvezzük a vasárnap délutánt. De ezt már nagyon rég tapasztaltam meg. Helyette nap mint nap azt tanulom, hogy a semmittevés és a kikapcsolódás akkor is jár, ha történetesen ezer feladatom lenne. És nap mint nap tanulom, hogy képes legyek elengedni azt a kicsi, szinte alig észrevehető, de mégis jelenlévő bűntudatot, amit akkor érzek, ha éppen nem teljesítek, csak vagyok.

Ferenczi Sándor, a neves magyar pszichoanalitikus már 1919-ben leírt egy furcsa jelenséget: sok páciense éppen vasárnap délután, a semmittevés óráiban volt a legrosszabbul, nem tudott mit kezdeni magával, ingerlékennyé és rosszkedvűvé vált. Ferenczi zseniálisan vasárnapi neurózisnak nevezte a tüneteggyüttest. Később ezt a jelenséget a "workaholism" jelenséghez, azaz a munka elvonási tüneteihez kapcsolták. Az állandóan teljesítő, feladatról feladatra haladó elme a pihenőnapokon hirtelen szétesik, szervezetlenné és kezelhetetlenné válik, és nem tud pihenő üzemmódba kapcsolni. Csak pörög és pörög tovább, sokszor negatív forgatókönyveket és pesszimista gondolatokat gyártva.

Szerintem manapság kicsit mindannyian munkamániások vagyunk, és tudatos erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy le tudjunk lassulni, és rendszeresen megengedjük magunknak a semmittevés luxusát. Ha éppen nem a megválaszolatlan e-mailek nyomasztanak, akkor is ott van a lakás, amit rendben kell tartani, a hűtő, amit fel kell tölteni, a rengeteg elintéznivaló, amit el kell intézni. És egyre kevésbé vagyunk képesek arra, hogy akár a rumliban, a befizetetlen csekkek között is jól tudjuk magunkat érezni, és megengedjük magunknak, hogy egyszerűen kibámuljunk az ablakon.

Van egy buddhista mondás, ami szerint ha egy nap nagyon sok dolgunk van, akkor egy óra helyett kettőt kellene meditálnunk. Ezt a mi nyugati gondolkodásunkkal első olvasatra nem is értjük. Hiszen épp akkor nem jutunk el jógára, masszőrhöz, vagy csak oda, hogy csendben leüljünk egy sarokba, ha ezer felé kellene szaladnunk. Pedig pont akkor van rá a legnagyobb szükségünk, hogy rendet rakjunk az elménkben, hogy koncentráltan tudjunk dolgozni!

A cselekvésben és a létezésben az időt is másképpen érzékeljük. Ha éppen csinálunk valamit, teljesítünk, általában a jövővel vagyunk elfoglalva, és az idő nyomása, a határidők és a befejezetlen feladatok szorítása állandóan érezteti jelenlétét. Ha csak létezünk, megfeledkezünk az időről, csak a jelenben élünk, minden múlthoz és jövőhöz kapcsolódó félelmünk, aggodalmunk összezsugorodik és távolivá válik. Jon Kabat-Zinn professzor (akinek többek között a mindfulness, azaz a tudatos jelenlét technikákat is köszönhetjük) azt mondja, az a szokásunk, hogy nem veszünk tudomást jelenünkről az elkövetkező pillanatok miatt, oda vezet, hogy elveszítjük a kapcsolatot az élet szövetével aminek mi magunk is egy-egy szála vagyunk.

Persze jelen lenni, létezni, semmit tenni is sokféleképp lehet. Én a meditáció és a spontán álmodozás mellett azt a formáját kedvelem legjobban, mikor a plafont bámulva zenét hallgatok, és hagyom, hogy az érzéseim, gondolataim együtt mozogjanak a dallal. Persze a szó szigorú értelmében ilyenkor is csinálok valamit. De a lényeg talán az, hogy ebben nincs semmi kényszer, nyomás, teljesítmény vagy produktum, az egész csak önmagáért való. Ezekben a pillanatokban egyedül vagyok, de valahogy mégis mélyebb kapcsolódást élek meg az idővel, másokkal és a világgal. És vannak ajtók, amik csak ezekben a pillanatokban nyílnak meg a szemem előtt. És amit mögöttük találok, azok minden elismerésnél, fizetésnél, előléptetésnél többet érnek.

Utóirat: Bár a semmittevés az anti-határidőnaplónk januári témája, én mégis február 1.-jén fejeztem be ezt a posztot. Az elmúlt pár napban egy vírus az ágyhoz szögezett, így kénytelen voltam a semmittevést gyakorolni. Éjszaka nehezen aludtam, és furcsa álmaim voltak, nappal pedig többnyire csak álmodoztam, olvastam és zenét hallgattam. És valahogy, szinte magától, szépen lassan mégis megszületett bennem a mondanivalóm.

Ez az írás a Slow Budapest anti-határidőnaplójához kapcsolódik: a napló megalkotói és használói, az ott szerepeltetett havi slow kihívásokkal összhangban minden hónapban új témát járnak körül a lassítás jegyében. A január a semmittevésről szól, a február a társas kapcsolatoké lesz. Ha te is írnál, rajzolnál vagy fotóznál nekünk a témákban, jelentkezz az info@slowbudapest.com e-mail címen!

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!