Életemben először akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy boldog vagyok, amikor 10 vagy 11 évesen a nyári szünet közepén, egy napsütéses napon az utcában élő barátaimmal együtt mászkáltunk a mezőn, velünk volt a kutya és egy focilabda. Nádason gázoltunk át, cél nélkül mentünk a semmibe, elhagyatott gyártelepen homokdombokra másztunk fel, kicsit féltünk, hogy ezt nem szabad, pipacsok között rúgtuk egymásnak a labdát, és amikor elkezdett lemenni a nap, én lefeküdtem a naptól sárga fűbe – magamba szerettem volna zárni a csodát.

Krajcsó Nelli írása

Amikor visszaemlékszem a kedvenc pillanataimra, mindegyikben vannak emberek. Jön ezekkel az emlékekkel egy megfoghatatlan jó érzés, melegség és boldogság, megnyugvás. Az anti-határidőnaplónk személyes kapcsolatokról szóló hónapjában arra gondolok, hol vannak ezek az életre szóló pillanatok most? Az emberek megvannak körülöttem, mégis, mintha eltűnt volna a csoda. Egész februárban a barátság, a család, az ismerősi kapcsolatok témájával foglalkoztam, és a végén be kellett vallanom magamnak: valahol, valamikor eltűnt a lelkesedésem az együttlétekkel kapcsolatban.

Mostanában túlterheltnek érzem magam, ha találkozásokra kerül a sor. Izgatott várakozás helyett enyhe idegesség jön rám, amikor valaki találkozóra hív. Már előre fájdalmasan vizionálom, hogyan mennek majd a hetekig tartó egyeztetések arról az egy óráról, amiben „csak úgy” beülünk valahová. Ennek megfelelően néha egyáltalán nem mozdítom előre az időpont-egyeztető levelezéseket sem. Sokszor nagy késésekkel érkezem meg, és az egy órából fél óra azzal megy el, hogy belehelyezkedek a szituációba. Néha eltelik akár egy hónap is úgy, hogy egy barátommal találkoznék. 30 éves koromra magamnak való lettem, aki nem becsüli a szeretteit?

Nem teljesen. Ahogy beleástam magam a témába és az érzéseimbe, rájöttem, mi nem tetszik. Az életemben már egy ideje túl sok van a találkozókból és programokból, és most nem feltétlenül a baráti alkalmakra gondolok. Ott van a munkám, ami van, hogy heti 10 találkozót is jelent, ez minden héten 10 ember és legalább 10 óra. Sokat dolgozom, sok mindennel foglalkozom, ki vannak számolva a perceim. Amíg régen a szabadidőm szabad volt, most egy vágyott állapot, aminek a hiánya néha intenzíven megcsap. Kevés az életemben az igazi szabadság, a régen rugalmas idő kezd körülöttem megkövülni. A sok elfoglaltság menedzselése néha túlmenedzseléshez vezet, és ennek azok a pillanatok is áldozatul esnek, amelyeknek többnek kellene lenniük egy naptári bejegyzésnél. Mivel ezzel nem csak én vagyok így, ha a barátokkal és a családdal együtt szeretnénk lenni, azt tervezni kell. Nem is emlékszem, mióta, de már évek óta kell a programozás és egyeztetés, ami sokszor hetekig tart, és még így is van, hogy az utolsó pillanatban hiúsul meg a találkozó. Az együttlétek már eseményszámba mennek, programpontokból állnak, kevés a „csak úgy”-találkozás. Fejben és lélekben nem tudunk jelen lenni, a személyes kapcsolatainkat is bedarálta a rendszer. Mindezzel együtt pedig eltűnt a gyermekkorban olyan magától értetődő spontaneitás. A személyes kapcsolataink könnyedsége és természetessége, ezáltal a varázslatossága veszett el, és ez az, ami nagyon bánt.

Mit tudok hát tenni? Mert spontaneitást tervezni eléggé meddő próbálkozás… Mégis, talán ha elkezdek szelektálni és egyszerűsíteni! Kitakarítom a naptáramat egy kicsit, priorizálok. Ehhez pedig kell az, hogy újraértékeljem a kapcsolataimat, hogy emlékeztessem magam arra, milyen jó, hogy van nekem a másik – mert néha tényleg a lényeg vész el a nagy szervezésben. Megpróbálom a hétvégéimet a lehető leglazábban tartani! Ehhez persze lejjebb kell adnom a maximalizmusomból: nem dől össze a világ, ha valami nincs elvégezve. A számomra fontos emberekre tényleg időt szánok: igyekszem előre felkészülni lélekben a találkozóra, és fejben foglalkozom a másikkal. A várakozás ritkaságszámba megy ebben az „azonnal mindent”- világunkban, pedig ez szintén varázslatos tud lenni. Segít, hogy ha elmegyek a barátokkal, kikászálódom a saját gondolataimból, és a jelenben tartom a figyelmemet, ami nálam azt jelenti, hogy teljesen offline üzemmódba váltok át. Így könnyebb megérkezni a helyzetbe, és a beszélgetés megmarad szép emlékként.

Vissza tudom-e így hozni a személyes kapcsolataim varázsát? Lehet, hogy nem, mert ebben a sztoriban többen vagyunk, és a túlgyorsult rendszer nem segít. Lehet, hogy csak hosszabb változás után. Nem tudom, hogy hányatoknak ismerős ez a jelenség az életében, de tudom, hogy nekem most hiányoznak azok a napsütéses pillanatok. Elindultam megkeresni a csodát!

Ez az írás a Slow Budapest anti-határidőnaplójához kapcsolódik: a napló megalkotói és használói, az ott szerepeltetett havi slow kihívásokkal összhangban, minden hónapban új témát járnak körül a lassítás jegyében. A január a semmittevésről szólt, a február a társas kapcsolatoké, a március az olvasásé lesz.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére! 

(Fotó: Sudár Györgyi)