F. Várkonyi Zsuzsával megtiszteltetés és igazi tanulási lehetőség beszélgetni. A Gyors élet, lassú halál c. előadása kapcsán fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy mi is meghívjuk beszélgetni a gyorsuló világ kihívásairól és hatásairól. Inspiráló, bölcs gondolatokat és összefüggéseket hallhattam tőle a párkapcsolataink átalakulásáról, a külvilági függésünkről és a fogyasztói társadalom állandó "kell"-jeiről. 

Krajcsó Nelli interjúja

Mi az, ami először eszébe jut a gyors világ kapcsán?

A végtelen gyorsulásnak a veszélye. Mert az ember úgy van megkonstruálva, hogy az ingerekre, az élmények intenzitására nagyon könnyen addiktív lesz: legyen több inger, több lehetőség, több találkozás! Ez az addiktív gyengeségünk az, ami miatt olyan nehéz ellenállnunk annak, amit Önök gyors világnak neveznek.

Minek kell ellenállnunk pontosan?

Különböző csábításoknak. A médiavilág állandóan a fogyasztásra ösztönöz például. Ezen mi még nevettünk fiatal korunkban, amikor a szocialista állam propagandája azt mondta, hogy milyen csúnya dolog a kapitalizmusban meglévő fogyasztói világ, mert mesterséges igényeket teremt. Mi akkor még nagyon vágytunk volna azokra a mesterséges igényekre, de ma már a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy fogyasztani kell. Ha egyre többet akarunk vásárolni, ahhoz egyre több pénzt kell keresnünk, és akkor minden munkát el fogunk vállalni, még az olyat is, ami nem engedi meg a nyugalmas magánéletet, az egyensúly megtartását. Ez egy ördögi kör, ahol azonban ez a „kell” egy belső „kell”, nem egy objektív külső elvárás. Mert meg lehetne lenni sok minden nélkül.

Ki az, aki ennek ellen tud állni?

Nehéz ennek ellenállni, hiszen nagy nyomásnak és elfogadott elvárásoknak feszülünk akkor, amikor nemet mondunk a csábításokra. Vannak nagyon kis számban olyan családok, akik például a hitük és saját értékrendjük miatt ezt megteszik. Ők szánnak időt arra, hogy együtt legyenek, hogy a saját meglévő kapcsolataikat megbecsüljék. Lehet, hogy kevesebb vagyonuk van, kevesebbet keresnek, de át tudják élni azt, amit az összetartozás jelent. Nekünk, ateistáknak nehezebb dolgunk van ebből a szempontból, mert egyedül kell döntenünk arról, mi a fontos.

És mi a fontos?

A lelki egyensúlyunknak komoly szüksége van arra, hogy bizonyos időt – mondjuk naponta egy órát – úgy tudjunk eltölteni, hogy külső ingerek nem zavarnak meg, figyelmünk befelé fordulhat. Mintha egy csigaházban lennénk, ahol végiggondolhatjuk, ami éppen foglalkoztat: tervek, bosszúságok, fantáziák, friss élmények, gondolatok. Ez a mentális emésztés időszaka. Erre kiváló alkalom bármelyik olyan szakasz, amikor csak kezünk van lefoglalva vagy még az sem: utazunk, öltözünk, kocsit mosunk, zuhanyozunk, stb. Az, aki megállás nélkül dolgozik, állandóan a külvilággal akar kapcsolatban lenni, állandóan fontos feladatokat akar ellátni, mintha pótolhatatlan lenne, annak egyáltalán nincs ilyen csigaház-ideje, és ez megbosszulja magát, többnyire keringési betegségek formájában.

Ha már a keringési zavaroknál tartunk, vannak kifejezetten beszédes tünetei a gyors életmódnak, amire érdemes figyelnünk?

A különböző pszichoszomatikus betegségek, a krónikus fejfájás, az evési zavarok, az emésztési zavarok és az alvászavar olyan előjelek lehetnek, amelyekre érdemes odafigyelni. Ilyenkor megköszönhetnénk a testünknek, hogy jelez, még mielőtt nagyobb baj lenne. Ha például nehezen alszunk el, vagy elalszunk, de az éjszaka közepén felébredünk, és utána nehezen tudunk visszaaludni, akkor az egy ordító jele annak, hogy a gondjainkkal napközben nem tudunk végezni, nincs befejezve rengeteg dolog.

A másik beszédes tünete a gyorsuló világnak a párkapcsolati változás. Ma addig maradunk benne egy kapcsolatban, amíg kellemes, utána váltunk. Az én gyerekkoromban, a háború utáni években egy 40 fős osztályban volt körülbelül 5-8 olyan gyerek, akiknek elváltak a szüleik. A mai világban három házasságból kettő biztosan felbomlik, mielőtt a gyerekek felnőnének. A rohanó világ egyik komoly értékvesztése, hogy a család már nem egy megbonthatatlan modell. Lehet, hogy 10-20-30 év múlva azt fogják mondani, hogy a hosszú ideig együtt maradó családmodell volt a mesterséges, hiszen miért maradna együtt két ember 60 éven keresztül egymás mellett, ha nem érzi jól magát együtt? Itt nem arról van szó, hogy régen feltétlenül jól érezték volna magukat egymás mellett a házastársak -- mert biztos, hogy gyakran egyáltalán nem --, hanem arról, hogy az elkötelezettségüket komolyan vették.

A mostani rohanó világban, ahol állandóan át kell állni valami másra, nem alakul ki tartós kötődés. A fiatal generáció, különösen a versenyszférában dolgozó fiatalok, 3-4 évente cserélnek pozíciót, munkahelyet, és van, aki párkapcsolatot is.

A párkapcsolat és a személyes kapcsolatok ápolása tehát szintén egy olyan dolog, amire a gyorsuló tempó miatt még tudatosabban kellene időt szánnunk.

Igen, én ezt az kapcsolat ápolására szánt időt intim időnek hívom. Az az idő, amit bárki mással, vagy másokkal töltünk, csak azért, MERT JÓ – ennyire egyszerű a definíciója. Tehát ha azért indulok el a párommal együtt a boltba vásárolni, mert egyedül nem tudnám azt a sok nehéz dolgot hazavinni, az nem intim idő, az úgy nevezett „zajló”, feladatmegoldós idő. De ha azért indulunk el ketten, hogy addig is együtt legyünk, az a kapcsolat melegítéséről szól, az intim idő. Az elmúlt két-három generáció kapcsolatainak a hossza nagyon lerövidült, amelyben az intim idő lecsökkenésének nagy szerepe van. Az intim idő értékét már nem becsüljük, pedig fontos lenne, mert lassít: ilyenkor nem egy feladat után loholunk lihegve, hanem csak vagyunk... megvagyunk. Amikor éppen sétálunk a bolt felé a társunkkal, vagy játszunk a gyerekeinkkel, vagy beszélgetünk a szomszéddal, akkor, abban a pillanatban éljük meg az igazi, „rendben lévő”, békés életet.

Mi lehet a haszna ezeknek a rendszeres, lassabb – csigaházas, intim – időknek?

Nem véletlen, hogy a festők és a papok általában az átlagosnál sokkal hosszabb életűek, mert nekik a napjukba be van építve egy ilyen meditatív idő, míg a menedzservilág az élettartam szempontjából a legalsó ponton áll. Nekik szinte elképzelhetetlen az, hogy kikapcsolják a telefonjukat azokra az órákra, amikor magánéletet akarnak élni. Teljesen mindegy, hogy a kisgyereküket akarják füröszteni, vagy a barátaikkal beszélgetni, vagy a férjükkel, feleségükkel együtt lenni, nem kapcsolják ki, mert valahogy van egy ilyen nagyon ellenállhatatlan ereje annak, hogy énrám a külvilágban szükség van, nekem versenyképesnek kell maradnom. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy kimaradjak valamiből. A telefon ki nem kapcsolása számomra az egyik legfontosabb szimbóluma annak, hogy mennyire rabszolgájává váltunk a külvilági megfelelésnek.

Hogyan lehet akár menedzserként a mai világunk lehetőségeivel élni úgy, hogy nem égetjük el magunkat közben? Hogyan lehet lassítani az Ön véleménye szerint?

A kulcskérdés, hogy felismerjük-e, milyen árat fizetünk az életmódunkért. Hogy merünk-e letenni valamit, például a telefont, merünk-e nemet mondani valamire, tudva, hogy akkor bizonyos dolgokat nem fogunk megkapni, de az egyensúlyunkat és a lelki egészségünket legalább meg tudjuk tartani.

F. Várkonyi Zsuzsa: Több mint 40 éve kaptam meg pszichológus-diplomámat. Az ott kapott ismeretanyagot nemigen használom, de gondolkodni kétségtelenül az egyetem tanított meg. Azóta tanulok. Azt a tananyagot, ami a fejemben gyűlik, nem szervezetekben és intézményekben szereztem, hanem valamilyen rejtélyes okból: egyedül. Egyéni terápiákat több mint 30 éve nyújtok felnőtteknek. A 80-as évek végén, másodmagammal behoztam egy (Magyarországon elsőként megismert) kapcsolati tréning-anyagot ─ Gordon modelljét ─, majd sokáig egyedül kutatgattam a tranzakció-elemző irodalmat, amit később Németországban tanultam tovább. Néhány évenként írok egy könyvet ─ eddig hét könyvem (és gyűjteményes kötetekben ugyanennyi tanulmányom) jelent meg, összesen közel 100.000 példányban. Ma már csak kisebb volumenű rendhagyó dolgokat művelek: 5 éve vagyok jókedvű szakértője egy improvizáló társulat pszichológiai sorozatának, és szintén ötödik éve van egy rádiós pszichológiai rovatom.

Krajcsó Nelli, mindfulness meditációs tréner és a Slow Budapest alapító-vezetője, csapatával 2012 óta vizsgálja a gyors-lassú témáját, és a lehetőségeket az egyéni egyensúly megtalálására. 

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!