Kádár Annamária mesélt nekünk arról, lehetséges-e a gyereknevelésben is kicsit lassítani. Interjúnkban arról beszélgettünk, miért olyan fontos, hogy szülőként képesek legyünk ráhangolódni a gyerekek tempójára.

Herendi Kata interjúja

Nagyon sokszor hallhatjuk: gyerek mellett nem lehet lassítani. Miért érezhetik úgy annyian, hogy a gyerekneveléssel a pörgés, a felgyorsult tempó is törvényszerűen együtt jár?

Biztos, hogy együtt jár. Akinek van gyereke, az tudja, hogy pörögni kell. Én viszont azt gondolom, hogy a pörgés mellett igenis vannak olyan pillanatok, amikor lehet és érdemes is lassítani, a gyerek mellett is. A gyerek egy idő után felveszi a szülők tempóját, és a szülőnek is fel kell vennie a gyerek tempóját. Például miért ne lehetne lassítani akkor, amikor ott vagyunk a gyerekünkkel egy homokozóban, és megvárni, amíg ő az „itt és most” - ban csak arra a tevékenységre fókuszál. Miért ne lehetne elmenni egy gyerekkel formafelhőt nézegetni, vagy pocsolyázni, vagy sárkányt eregetni? Ezek mind-mind olyan tevékenységek, amikor az a leglényegesebb, hogy bennük tudjunk maradni, úgy pörögjünk, hogy csak abban a tevékenységben legyünk benne.

A gyerekek számára kedvezőbb lehet egy lassúbb tempó?

Érdekes paradoxon: a gyerek sok dolgot gyorsan tesz, de összességében mégis sokkal lassúbb az élettempója. Például nagyon nehezen éli meg, hogy miért van az, hogy elkésünk az óvodából. Nem érti azt a fogalmat, hogy hogyan lehet elkésni valahonnan, hogy miért kell most abbahagyni a játékot azért, mert kell menni valahova, ez nem az ő alaptempója.

Ebből a szempontból a legdrágább ajándék, amit adhatunk neki, az, ha van strukturálatlan szabadideje, ami azt jelenti, hogy van egy egész délutánja, amikor nem kell mennie sehova, nincs semmi megtervezve.

A gyerek az érzéseit, a feszültségeit a szabad játékban, illetve a mesehallgatásban, a belső képek alkotásában tudja megszelídíteni. Ehhez pedig idő kell, olyan idő, amit nem szakítunk meg.

Ez nem könnyű, hiszen gyerekeknek is más ma már a világa.

Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvében nagyon jó példák vannak arra, hogy hogyan lehet egy kicsit lelassítani a világot a gyerekek körül. Ő idézi azt a kutatást, hogy mára nagyjából napi másfél órával csökkent a gyerekek szabadideje. És egyre kevesebb lesz belőle, a folyamatos szervezett tevékenységek miatt, amire gyerekként nem feltétlenül van szüksége az embernek. Szoktam is mondani a szülőknek, hogy ne táblázzák be a gyerekük idejét.

Jó, ha van egy tevékenység, ami érdekli, amire szívesen eljár, de ha ez túl sok lesz, egy koravén kis felnőtté változik, akinek mindig teljesítenie kell, és nem éli meg azt, hogy őt feltétel nélkül szeretik, olyannak, amilyen; ha nem is tud tökéletesen úszni vagy bármit – nem kell tennie semmit.

Molnár V. József mondja nagyon szépen: hétéves koráig a gyerek Isten tenyerén él – ott van körülötte az az osztatlan szent tér és idő, hogy nem érti a sietést, nem érti a sürgetést. Hétéves kora után, az iskolakezdéssel más élettempó jelenik meg. Ezért olyan fontosak az óvodáskori évek, hiszen végül is ebből töltekezik majd a gyerek. Nem véletlen, hogy az érzelmi intelligencia is ezekben az években alapozódik meg, az óvodáskorban, a kisiskoláskor elején.

Hogyan lehet ezt összehangolni a mi felnőtt tempónkkal, a munkával, a feladatokkal, a rohanással?

Én azt látom, hogy ha az életünkben vannak olyan rítusok, szertartások, amelyek bizonyos dolgokhoz kötődnek, az segít lelassítani az időt. Például vegyük akár az esti mesemondás szertartását: ha szülőként tudom azt, hogy az estének az a része arról szól, hogy leülök a gyerekem ágya mellé, hogy mesélünk, meghallgatom az ő történetét, megvannak a mesekezdő-záró formulák, megvan az a mondóka, amit mindig elmondunk, amikor elkezdjük a mesélési folyamatot. Azok a tevékenységek ezek, amelyeknél nincsenek előírások, hanem minden szülő a gyerekére ráhangolódva kell, hogy szépen lassan kialakítson.

A gyerekkönyvek piacán megjelentek már olyan könyvek, amik egy-kétperces esti meséket tartalmaznak. Így azonban egyáltalán nem érdemes mesét mondani.

Olyan ez, mint ha egy pohár bort egy hörpintéssel felhajtanánk, vagy a 3in1 kávé jelentené a kávézás élményét. Ezek mind instant élmények, és egy gyereknek nem erre van szüksége.

Ehhez viszont időre lenne szükség, amit egy átlagos család nehezen talál a hétköznapokban.

Lehet ezt rugalmasan kezelni. Miért ne lehetne mesélni a buszmegállóban, vagy amikor hazafelé sétálunk az óvodából? El lehet mondani akár a saját családunk történetét egy-egy helyen, amihez személyes emlékek fűződnek.

Sokszor látom, hogy ott, ahol dolgoznak a szülők, vannak a napnak pörgősebb időszakai. Az érzelmi intelligencia fejlesztésnél szoktam mondani, hogy nem reggel hét óra ötvenkor kell érzelmi intelligenciát fejleszteni, amikor mindenki rohan, elkésik. Biztos, hogy a gyereknek jobb, ha időt szentelünk akár a felébredésnek, vagy a reggeli rítusoknak, de azt is látom, hogy vannak olyan családok, akik alapvetően nem ilyenek. Mindenkinek úgy kell ezt beütemeznie, amilyen az ő bioritmusa. Van olyan család, ahol kicsit később kelnek fel, azoknak nem megy jól ez a reggeli rítusos dolog, és akkor ne is erőltessék. Van, akinek ez este jön össze, van, akinek délután. A lényeg, hogy mindenki megkapja a napban azokat a momentumokat, amikor le tud egy kicsit lassulni.

Lehetséges ezt megvalósítani, miközben nagyon sok családban szinte úgy kell „ellopni” a pillanatokat az együtt töltött, minőségi időre?

Maga ez a fogalomhasználat is érdekes: én mindig azt mondom, hogy a mesére, a gyerekre időt kell szentelni. Nem szakítani, nem lopni. Ez pedig csak a gondolkodásunk átállításának a kérdése. Amit tennünk kell, az az, amit a gyerekek úgy kétéves koruk körül szoktak csinálni, hogy kisterpeszbe állnak, és kinéznek a saját lábuk között. Fordított perspektíva – meg kell látnom a világot a gyerek szempontjából.

Egy óvodás gyerek mondta egyszer, hogy az anyukája „bántalmazza a lábait”. Senki nem értette, hogy most vajon verik otthon ezt a gyereket, vagy mi történik. Az óvónéni felhívta a szülőket, és a gyerek végül elmondta, hogy az a baja, hogy neki minden reggel siettetik a lábait, nincs ideje megállni a köveknél, a fáknál, a bogaraknál, a buszmegállónál…

Pont ez a fontos, hogy meglássam, mindaz, ami nekem lényegtelen, és siettetem, hogy ne álljon meg, ne húzza az időt, elkésünk - neki ezek a fontos dolgok. Mint Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versében, egy teljesen más világkép tárul elénk ilyenkor – leguggoltam, és az óriásból törpe lett. Amikor leguggolsz, valami eszméletlen, hogy mi az, ami egy gyerek szempontjából történik. Annyira szép ez a világ, hogy szerintem a szülőt is rabul ejti, ha egy kicsit tud szempontot váltani.

Kádár Annamária családterápia, valamint relaxáció és szimbólumterápia irányzatokban képződött. Munkája a hobbija is egyben, nagy szerelme a tréningszakma, itt érzi magát legotthonosabban. A Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, tréner, a Nyitott Akadémia előadója.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére