Ha egy pillanatra hátradőlsz, becsukod a szemed, elengeded a hétköznapokat és csak a fogalmak szintjén gondolkozol, akkor mi jut eszedbe arról a szóról, hogy karácsony? Szeretet, meghittség, összetartozás, még több szeretet, találkozások, közös étkezések, nevetés és öröm? Pihenés és kiegyensúlyozottság? Számvetés az évvel a végéhez közeledvén; befelé figyelés és lelassulás? Nekem legalábbis hasonlók.

Rádó Zsófi írása

Miközben, ha kinyitom a szemem, azt látom, hogy mi sem áll távolabb a valóságtól…

Mi történt a karácsonnyal? Mikor lett belőle egy eszelős versenyfutás? Versenyfutás a saját elképzeléseinkkel arról, hogy hogyan „kellene” mindennek történnie? Mikor lett belőle plázában, kabátban izzadva ajándék után fel-alá rohangáló, egymást eltaposó elégedetlenkedés? Mikor kezdődött a kényszer, hogy fenyőfa alakúra hajtogassuk a szalvétát, nehogy megszóljon a kedves rokon?

Mikor volt először elvárás, hogy az ünnepi asztalon legyen valami Pinterest-inspirálta mikulásnak/pingvinnek/kisjézusnak díszített főtt tojás, mert anélkül oda az ünnepi hangulat?

És nem baj, hogy szenteste -mint valami felkészületlen maratonista- a végkimerülés szélén borulunk be a karácsonyfa alá, a lényeg az, hogy a meghitt karácsonyi összetevők valamennyi kellékét, a boldogság összes hozzávalóját összegyűjtöttük, felsorakoztattuk. Mondja meg valaki: mikor?! És legfőképpen: miért csináljuk ezt magunkkal?

Karácsony kapcsán szeretem elmesélni a következő történetet: úgy ötéves lehettem, amikor az adventi időszakban szüleimmel ajándékot venni mentünk egy nagyobb boltba (bár az akkori nagyobb boltok is lényegesen kisebbek voltak a mai átlagos üzleteknél). Szüleim egymással tanakodtak, és csak szorítottam édesanyám kezét, nehogy a tömeg elsodorjon mellőle. És szemlélődtem. Néztem a tömeget, akik ajándékokért érkeztek, néztem a kipirosodott arcokat, a felpakolt óriási pakkokat, és a levegőben éreztem a feszültséget, ami mindenkiből áradt… Egyszer csak figyelmes lettem egy hangosabb szóváltásra a közelemben. Egy házaspár volt. A férfi elcsigázottan kérte a nőt, hogy induljanak. Mire a nő hangosan, tagoltan a következőt mondta: “Nem érted, addig nem me-he-tünk ha-za, míg nem vettünk ne-ki is va-la-mi szart!” Abban a pillanatban úgy belém égett ez a kép, hogy biztos vagyok benne, sosem fogom elfelejteni, annyira meg voltam döbbenve.

Most pedig minél idősebb vagyok, annál többször találkozom hasonlóval.

Mikor hagytuk, hogy a világ elhitesse velünk, hogy a karácsony nem a szeretetről és az összetartozásról szól? Mikor lett belőle egy bevásárlóverseny, amikor mindenki erőn felül túlköltekezve próbálja kimutatni a szeretetét, ha már egész évben nem volt ideje szeretni?

Miért kell az ünnepi asztalon tizenötféle süteménynek sorakoznia, amikor az asztalnál ülők többsége nem is szereti az édességet? Miért kell ajándékot venni akkor, amikor az együtt töltött idő öröme sokkal nagyobb, mint amit egy díszcsomagolt 5000 Ft-os házizokni valaha is nyújtani tud?

Úgy örülnék annak, ha egyszer megérném, hogy tömegeket mozgat meg a gondolat, hogy nem a külsőségekben van a lényeg! Nem az számít, hogy hány ezer LED izzó díszeleg a kertben, nem az számít, hogy mennyezetig ér-e a karácsonyfa és térdig járunk-e az ajándékban… Mert akinek öröm a több ezer LED izzó, az tegye ki. Akinek gyerekkori boldogságot idéz a mennyezetig érő fenyő, az állítson olyat. De akinek nem, az engedje ezt el! Ha a szívünkben lakik a karácsony; ha ritkán látott rokonokkal van lehetőség találkozni, ha van egy egész délutánunk egy közös asztalnál ülni, akkor nem az számít, hogy mennyire van feldíszítve a ház! Miért csinálunk stresszt az év legmeghittebb ünnepéből?

Beszéljünk azokkal, akiket szeretünk, és alakítsunk ki új szabályokat. Miért ne lehetne a családi vacsora olyan, mint egy batyus esküvő? Miért baj, ha úgy csináljuk, ahogyan az nekünk a legjobban megfelel? És nem úgy, ahogy „kellene”? És nagyon kérlek, ne legyen a válaszod az, hogy a gyerekek miatt! Szerintem a karácsony csodáját nem tudjuk átadni a gyerekeinknek, ha közben az idegösszeomlás szélén egyensúlyozunk éppen, egy tál töltött káposztával a kezünkben!

A gyerekeknek a csoda az, hogy szeretjük egymást; az, hogy apa és anya ráér leülni a szőnyegre játszani velük néhány órára; az, hogy nem a telefont nyomogatjuk, hanem úgy beszélgetünk, hogy meghallgatjuk egymást; az, hogy együtt nevetünk és együtt örülünk annak, hogy egyszerűen csak együtt vagyunk, hogy csak „vagyunk egymásnak”.

Mindezek miatt azt kívánom mindenkinek az ünnepekre, hogy el tudjuk engedni azt a szót, hogy „kellene”: mert én abban hiszek, hogy a pokolba vezető legrövidebb út a kellenével van kikövezve.

Legyen a karácsony egyszerűen csak az, ami: 2-3 nap, amikor azokkal töltjük az időt, akiket a legjobban szeretünk, elvárások és megfelelési kényszer nélkül. 2-3 nap, amikor egymásra tudunk figyelni, amikor együtt tudunk nevetni, amikor végre meg tudjuk látni azt, hogy mennyivel őszintébb és szeretnivalóbb az „elég jó”, mint a fényesre pucolt, ragyogó tökéletesség káprázata.

Dr. Rádó Zsófia környezetvédelmi szakjogász, mediátor. Két gyermek édesanyja, mellette egy hulladékgazdálkodással foglalkozó cég tulajdonosa. Nyolc éve járja az önismeret útját, szakterülete az erőszakmentes kommunikáció, amiről blogot is ír. Egy éve ismerkedik az egyszerűsítéssel és a mindfulness-szel is.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!

Fotó: stocksnap.io