2018 első Slow How előadásán egy napjainkban nagyon aktuális témáról hallhatunk bővebben: az eseményen Dr. Tárnok Zsanett, a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház vezető pszichológusa beszél majd a perfekcionizmusról. Interjúnkban most arról beszélgettünk, hogyan hatja át a gyerekek, felnőttek mindennapjait a tökéletesség iránti igény, és hogy lehet-e, és egyáltalán, kell-e ez ellen tennünk valamit.

Herendi Kata interjúja

Nagyon sokat hallhatunk-olvashatunk napjainkban a perfekcionizmusról. Hogyan lehetne árnyalni ezt a fogalmat? Hogyan tapasztalhatja meg egy átlagos ember a hétköznapjai során?

A perfekcionizmus, vagy maximalizmus többféleképpen is megjelenhet. Jelentkezhet kognitív szinten, a gondolkodásunkban: ilyenkor mindennek nagyon jónak, tökéletesnek kell lennie, vagy hisszük, hogy meg kell felelnünk valaki, akár önmagunk felé, ami ha nem történik meg, rosszul érezzük magunkat.

Történhet fiziológiai szinten is, ekkor zavarhat bennünket például a ruha érintése, vagy ha valami nem jól áll, nem úgy van, ahogy szeretnénk; ez akár az összes érzékszervünket érintő fiziológiai rossz érzés is lehet. Ez utóbbi főleg a gyerekeknél jellemző, a perfekcionizmus később inkább kognitív szinten jelenik meg.

Mi lehet az oka annak, hogy ilyen sok szó esik mostanában erről a témáról?

Nagyon sok embert érint a perfekcionizmus valamilyen formája. Már az életünk első éveiben jelen van a vágy, hogy a szüleinknek megfeleljünk - ez a gyermeki lét sajátosságaiból fakad. Ha pedig a szülők elvárásai magasak (és ez általában így van), akkor ez a megfelelési vágy az egész életünkön végigkísérhet bennünket.

A perfekcionizmus később aztán egy diagnózisokon átívelő tünetté válhat.

Önmagában nem betegség, de olyan alap, adottság ez, amivel nem mindenki ugyanúgy küzd meg.

A nem megfelelő megküzdési módok következtében pedig sok minden „rárakódhat”: szorongás, depresszió, alvászavar, testi tünetek, és még sorolhatnánk.

Tehát a megküzdési módjainkon múlik minden?

Felnőttként igen. Gyermekkorban azonban inkább a szülőkön múlik, hogy hogyan kezelik azt a helyzetet, ha például a gyerek mindig egy bizonyos rend szerint rakja sorba a plüssállatait, újra és újra.

Olyan gondnak számít ez már, amit kezelni kell?

Akkor jelent gondot, ha ettől nem tudnak elindulni az óvodába, mert addig kell rendezgetnie őket, amíg pont nem úgy állnak, akár órákon keresztül is.

A perfekcionizmusra is igaz, hogy akkor kell kezelni, amikor funkcionálisan beleszól az életünk ritmusába, amikor valami más dolognak a kárára megy.

Hogyan alakulhat ki már gyermekkorban a perfekcionizmus? Van erre tipikus „forgatókönyv”?

Olyan sajátosság ez, amelyről nehéz eldönteni, hogy velünk születik, vagy a környezet hatására alakul ki. Valószínűleg benne van egy genetikai hajlam, és az is, ha olyan környezetben növünk fel, ahol hasonló genetikai hajlammal bíró emberek vesznek körül, akik megerősítik ezt a magatartást.

Óvodás, kisiskolás gyerekeknél a perfekcionista attitűd leginkább testi szinten jelenik meg. Zavarják őket dolgok, hogy a fény pont nem jól esik, hogy nincs teljesen felhúzva a zoknijuk – főleg fizikai, és nem intellektuális formában láthatjuk. Iskoláskorban ez már találkozik a szülői elvárásokkal: ebből lesznek a szuperteljesítő gyerekek, akik kitűnő tanulók, ezer különórára járnak, de közben mégis kicsit szomorúak.

A későbbi életkorokban a perfekcionizmus már tudatosabbá válik: tudom, hogy nekem fontos, hogy megfeleljek a szüleimnek, vagy a tanáraimnak, vagy a főnökömnek - sokkal több a környezeti tényező.

Ha már környezeti tényezők - nagyon nem jellemző ma ránk a hibákkal, kudarcokkal szembeni megengedő hozzáállás sem magunkkal, sem másokkal szemben. Néha olyan pici dolgokról van szó, hogy rögtön kommenteljük, ha valaki nem tett ki egy vesszőt, néha arról, hogy képtelenek vagyunk nyugodtan leülni pihenni, amíg nincs otthon tökéletes rend. Ez is a perfekcionizmushoz köthető?

Igen. Az első lépés ahhoz, hogy ezt képesek legyünk elengedni, ennek a tudatosítása. Annak a felismerése, hogy problémát okoz, azt a problémát, hogy nem ülök le, amíg nincs patikatisztaság a lakásban, sőt, ha le is ülök, lehet, hogy máris a következő feladaton jár az eszem. A tudatosság azt is jelenti, hogy felnőttként, kognitív szinten elfogadjuk, hogy ilyenek vagyunk – mert ez bizony elég nehezen változik meg.

Az az igényem, hogy „patikarend” legyen, nem biztos, hogy csökkenni fog. Azon viszont tudok változtatni, hogy megengedőbb vagyok magammal: hogy tízből nem tízszer, hanem hétszer lesz olyan tisztaság. Nem magamat kell megváltoztatnom, hanem a hozzáállásomat, azzal, hogy elfogadom, hogy ilyen a személyiségem, és ez nem mindig jó. Ezen már el lehet kezdeni dolgozni, és akár segítséget is kérni hozzá.

Tehát önmagában nem baj az, ha valaki perfekcionista?

Nem az jelenti a bajt, hogy vannak magas elvárásaink, vagy éppen felénk irányulnak magas elvárások. Hanem az, hogy ha hibázunk – márpedig biztos, hogy hibázunk, kicsit, nagyot, teljesen mindegy, de biztosan nem illik majd a harmonikus egészbe – akkor az a hiba aránytalanul felnagyítódik.

Ez egy kognitív torzítás, ami eluralkodik a gondolkodásunkon: csak erre tudunk majd figyelni. Azok az egyébként értékes dolgok, amikre képesek vagyunk, eltörpülnek amellett, hogy az a másik bezzeg nem ment.

A fókusz kizárólag a hibákra kerül, ami hosszú távon káros hatással van az önértékelésünkre, és nagyon sok szorongással jár.

Milyen negatív hatásokkal járhat még a tökéletességre törekvés?

A kutatások szerint a perfekcionizmusnak három fő útja van: irányulhat önmagunkra, mások felé, és arra, hogy anélkül akarunk másoknak megfelelni, hogy nekünk erre valójában igényünk lenne. A perfekcionizmusnak ez az utolsó formája olyan rizikófaktor, ami főleg a depresszió, a szorongás, és a hangulatproblémák szempontjából jelentős: az a leginkább megbetegítő, amikor muszáj megfelelnünk valamilyen szülői, társadalmi elvárásnak, aminek igazából nem akarunk.

Hogyan lopakodott be társadalmi szinten ennyire az életünkbe a perfekcionizmus? Miért marják egymást például a szülők a nevelési módszerekkel, vagy a különórákkal kapcsolatban olyan vitákban, ahol mindig csak egyvalaki igaza lehet helyes?

Nagyon megváltozott a világ, annyi inger vesz körül minket, hogy egyszerűen képtelenség eldönteni, mi a helyes irány, hiszen még nem tudhatjuk, hogy a sok választás közül mi az, ami valóban érték. Nagyon felgyorsult az információáramlás, túl sok a lehetőség, ami azt hozta, hogy inkább túlterheljük a gyerekeket, csak hogy nehogy lemaradjanak valamiről. Ezzel a gyorsasággal nem lehet vele lépést tartani: nem tudjuk még, hogy mire számítsunk húsz év múlva, mire készítsük fel a gyerekeket.

Mi lehet a feloldás? Mit tehetünk a perfekcionizmussal a gyerekek, a felnőttek, a társadalom szintjén?

Én úgy gondolom, a mai gyerekek később megteremtik majd maguknak a harmóniát, az ő saját módjukon. A tökéletesség képét pedig el kell engednünk – nincs olyan, hogy megyek-megyek, és egyszer majd csak elérem.

Törekedni lehet rá, hiszen az önmagában nem ártalmas. Akkor válik azzá, ha nem tudjuk elfogadni a hibákat. Ha el tudjuk fogadni őket, de azért igyekszünk javulni, az jó. A perfekcionizmus egy törekvés, és ezt is kell, hogy jelentse számunkra – nem a tökéletesség elérését.

Dr. Tárnok Zsanett
Pszichológus diplomáját Szegeden szerezte, majd Budapesten a Semmelweis Egyetemen szakvizsgázott gyermek- és ifjúságpszichológiai szakirányon. Neuropszichológiai tanulmányait a SOTE Általános Orvosi Karán végezte. Ezzel párhuzamosan doktori tanulmányokat folytatott gyermekkori neuropszichiátriai zavarok (Tourette-szindróma, figyelemhiányos hiperaktivitás zavar) témakörben. A Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórházban dolgozik, mint vezető pszichológus. A pszichodiagnosztika és egyéni terápiás munka mellett csoportokat vezet és tanfolyamokat tart gyermekeknek és szüleiknek.
Nagy tapasztalata van a gyermekekkel és serdülőkkel való terápiás munkában, a szülőkkel való konzultációban, valamint a tanulás és a gondolkodás zavarainak felismerésében, a figyelemzavar, hiperaktivitás és tik zavarok komplex terápiájában, magatartászavarok és szorongásos problémák kezelésében.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!