A felnőtt élet könnyen átcsúszhat egy versenybe: reggel ugorj ki az ágyból, hogy ma még többet tudj teljesíteni, még többre tudj haladni, még messzebbre tudj jutni. Fáradt vagy? Nem baj, igyál egyel több kávét, két óra múlva még egyet, csak haladj előre, menj-menj mert sosem jutsz a dolgok végére. Így loholunk át a hétköznapokon, feladatról-feladatra ugrunk és úgy telik el a nap, hogy közben fel sem tűnik, hogy nem ettünk, nem ittunk, csak loholtunk. Belegondoltunk már, mit közvetítünk az örökös hajszából a gyermekeink felé?

Rádó Zsófi írása

A szülők folyton olyan károgásokat hallgatnak, mint „igyekezni kellene, mert a szomszédban Évike már fél éve beszél, pedig egyidős a mi Jancsikánkkal!” vagy „az unokatestvére ennyi idősen már rég nem hordott pelenkát!”. Netán: „Istenem, ha már másodikban sem lesz kitűnő akkor hogyan kerül majd be arra az elit egyetemre?”

Nehéz ezeket hallgatni szülőként, igaz? Kétségek ébrednek, hogy mivel teszünk jót: ha hajtjuk, hogy jobb, több, ügyesebb és képzettebb legyen, vagy ha hagyjuk hogy kibontakozzon önmagától?

Tedd a kezed a szívedre: te tudod, hogy hány évesen kezdtél beszélni? Milyen előnyöd származott volna abból, ha két hónappal hamarabb kezded? De ugyanígy, mi jelentősége van annak, hogy mikor esett le rólad a pelenka? Minden egészséges ember szobatiszta lesz előbb-utóbb - miért csinálunk ebből versenyt? És őszintén, te emlékszel még, hogy mondjuk alsótagozat harmadikban hányasod volt matematikából? Van ennek az életedben bármilyen jelentősége?

Ha gyereked van, akkor különösen nehéz ellenállni a verseny nyomásának, mert a legjobbat akarod neki. Tudatosan kell keresni az egyensúlyt: engedd, hogy gyerekként gyerek legyen! A verseny, a hajtás, a „szorítsuk össze a fogunkat” eljöhet még az életébe a külvilág nyomásán keresztül, ne te legyél az, akitől megtanulja azt.

A szülő legyen a kikötő, ahová bármikor megérkezhet és megpihenhet, ahol fel tud töltődni és kiadhatja magából, ami a szívét nyomja.

Erre a biztonságos kapcsolatra, úgymond menedékre szülőként is éppúgy szükségünk van, mint gyermekként.  Együtt kell megállnunk néha a rohanásban. Menjünk egy sétára a szabadba, dobáljunk kavicsot a környéken a folyóba, feküdjünk le együtt a fűbe és nézzétek a felhőket! Ha a világ nyomását te hozod az életébe, akkor nincs hová fordulnia, ha elfáradt. Akkor nem lesz otthon kikötő, és végül máshol kell kikötnie. Úgy segíthetsz gyermekednek a leginkább, ha mellette állsz és osztoztok a terheken.

Szeretném megosztani egy személyes emlékemet, ami alapjaiban határozta meg a későbbi életem. Harmadikban volt egy tantárgy az egyetemen, amivel nagyon meggyűlt a bajom. Borzasztó élmény volt. A poklok poklát jártam meg, és mindenhol csak azt kaptam, hogy „jaj Istenem, mi lesz, ha nem sikerül!” Szétvetett a stressz, a bizonytalanság... Azt hiszem valahol már fel is adtam az egészet. Majd hazautaztam meglátogatni a nagyszüleimet és megváltozott minden. Elmeséltem nekik, milyen nehézséggel állok szemben, majd nagyapám egyszer csak nevetve azt mondta:

Ugyan már, felejtsd el ezt a hülyeséget, én tudom, hogy akkor is megállod a helyed az életben, ha egyáltalán nem végzed el ezt az egyetemet!

És ekkor valami történt velem: hirtelen mázsás súlyok estek le a vállamról. Éreztem ahogyan eltölt az az érzés, hogy „igaza van, a fenébe is, minden rendben lesz, akárhogy is lesz”. Erre a pillanatra úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna: ez volt az a pillanat, amikor én kikötöttem, feltöltődtem úgy, hogy még most is az akkor feltöltött raktárból élek. Ennek köszönhetően végül sikerült a vizsgám, elvégeztem az iskolát, de még mindig azt gondolom, hogy akkor is megállnám a helyem az életben, ha nem sikerült volna. Mert volt valaki, aki hitt bennem, ezért tudtam, tudok hinni saját magamban is.

Ezért fontos törekednünk az egyensúlyra, ezért érdemes támogatni a gyerekeket abban, hogy ne tékozolják el a bennük rejlő tehetséget, lehetőséget; és az is lényeges, hogy megmaradjunk az életükben kikötőnek, ahová bármikor fordulhatnak támogatásért. Legyél te az, aki hisz benne, hogy a világot is ki tudja fordítani a sarkából, és akkor elhiszi, hogy képes rá, és talán meg is csinálja egyszer.

Dr. Rádó Zsófia környezetvédelmi szakjogász, mediátor, life coach. Két gyermek édesanyja, mellette egy hulladékgazdálkodással foglalkozó cég tulajdonosa. Nyolc éve járja az önismeret útját, szakterülete az erőszakmentes kommunikáció, amiről blogot is ír. Egy éve ismerkedik az egyszerűsítéssel és a mindfulness-szel is.

 Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!