Többünknek ismerős az a kép, amikor hetek telnek el úgy, hogy már annak is örülünk, ha nagy nehezen eleget teszünk a kötelességeinknek és egyik napról a másikra vergődünk át. Ez az az időszak, amikor csak akkor mosunk, ha már nincs tiszta zoknink, amikor egyszer csak arra leszünk figyelmesek evés közben, hogy kocog a kanál az üres tálon, mert észre sem vettük, hogy megettük az ételt, és ez az, amire azt mondjuk, hogy mindjárt vége van, és utána majd több időnk lesz. A távoli majdba gyűjtögetjük a filmeket, a színdarabokat, amiket meg fogunk nézni, a könyveket, amiket el fogunk olvasni, oda szervezzük a találkozókat a barátainkkal és a családtagjainkkal, és tulajdonképpen így el is mehet mellettünk az egész élet.

Pivarcsi Dorina írása

Mi van akkor, ha sosem jön el vagy mindig késik ezeknek az időszakoknak a vége? Akkor ott álldogálunk a szülinapi gyertyáink felett azon csodálkozva, hogy vajon hova tűnt el az elmúlt pár év. Végiggondoljuk, hogy akár így is lehet élni, és egyébként is kell az az állás, és hogy is pihenhetnénk néha, ha még nincs olyan nagy házunk, mint amit elképzeltünk magunknak, végül aztán mégis húzzuk a szánkat, hiszen mi emberek vagyunk, nem robotok. Emberként pedig alapvető igényünk van a kikapcsolódásra, a pihenésre, a játékra, a természet közelségére, a közösségre, a kapcsolatokra, a szeretetre és önmagunk kiteljesítésére is.

„A lassítás nekem összekapcsolódott Krajcsó Nelli személyével, aki egy túlhajszolt időszakomban eljött az akkori cégemhez slow témában előadást tartani.

Ott tudatosult bennem, hogy egy "űzött vad" vált belőlem, aki kapkod, nem élvezi a pillanatot, és akit a teljesítménykényszer akadályoz a nyugodt, boldog életben.

Azóta nagy utat jártam be: több stresszfaktort kiiktattam az életemből, figyelek a saját igényeimre és másokat is arra buzdítok, hogy néha lassítsanak. A lassítást egy szóval úgy jellemezném, hogy felszabadító!” – Vereckei Évi, a Slow Budapest munkatársa

Mindannyian tudjuk és érezzük, hogy nincs az úgy rendben, ha végigrohanunk az életünkön, de valahányszor elindulunk a változás útján, akadályokba ütközünk. Próbálkozunk, de az örökös rohanás újra és újra magával ránt minket. Nagy utat kell megtennünk azért, hogy a lassítás természetessé válhasson számunkra. A lassítás nem magáról a sebességről, hanem a jelenlétről, a tudatosságról és a mindennapi döntésekről szól.

„Az az egy szó, ami eszembe jut a lassításról, az a jelenlét.

Lassítani számomra egyenlő figyelni a belső hangra, a saját igényeimre, és valóban figyelni egymásra is.

Tudatosan tervezni és szervezni az életemet úgy, hogy helyet biztosítsak benne a nekem fontos dolgoknak is.” - Faragó Ági, Egyszerűbb gyermekkor tanácsadó, a Slow Blog rendszeres írója

A döntéseink során nehéz lehet önmagunkat is besorolni a szempontok közé, ha egyszerre több területen kell helytállnunk. Lehet, hogy a legapróbb választás pillanatában is tudatosnak kell lennünk ahhoz, hogy ne vesszünk el a teendőink között. Ha megtanuljuk milyen is igazából magunkra figyelni, azzal együtt a másikra való őszinte figyelést is elsajátíthatjuk, így például a baráti találkozók is szólhatnak végre ténylegesen egymásról.

„Nekem a lassítás a pillanatok megfigyelését jelenti. A szó hallatán elsőként a természetre gondolok.

Lassítani nekem annyi, mint megállni és megnézni egy fa ágainak rendszerét, hallgatni a víz csobogását, ahogy az evezővel belehúzok, vagy feldobni egy juharfa termését és nézni, ahogy keresi a helyét a föld felé pörögve.

Ilyenkor lelassulok, kizökkenek a rohanásból. Ezek sokszor apró pillanatoknak tűnnek, de később mégis jobban emlékszem rájuk, mint a rutinból végzett tevékenységekre.” – Solymos Tamás, a Slow Budapest webfejlesztője

A természetben csak úgy lenni már önmagában megnyugtató, ráadásul a lehető legjobb módja a jelen pillanat adta élmények megtapasztalásának. A nagyvárosban élve keveset érintkezünk a természettel, külön odafigyelést igényel, hogy szervezzünk természetközeli programokat. És ha ez lesz az az élmény, ami nekünk az igazi feltöltődést nyújtja, akkor meg kell találnunk a módját annak, hogyan építsük be az időbeosztásunkba.

„A lassítás az, amikor rohanhatnék is, de úgy döntök, hogy most nem teszem. És ez néha nehéz, mert a szokásaim, a világ tempója, a belső feszültségek nagyon könnyen a gyorsítás felé vihetnek.

De ennek ellenére is inkább lassítok, mert olyan szép pillanatok vannak az életben, amelyekről nem lenne jó lemaradni. És amikor így döntök, elégedett mosoly jön az arcomra, könnyedség a testembe és nyugalom az elmémbe.

A lassítás megengedni nekem, hogy csak úgy legyek, és hogy bízzak abban, hogy így is minden a helyére kerül majd. Ezért a könnyedség az, amire a lassítás hallatán gondolok.” – Krajcsó Nelli, a Slow Budapest alapítója, vezetője

Azt valóban nem tehetjük meg, hogy mindig magunkat válasszuk, de megláthatjuk azokat a helyzeteket, amikor van választási lehetőségünk. Az öngondoskodás és az önszeretet ott kezdődik, hogy igent mondunk saját magunknak. Tudnunk kell, hogy ez nem az önzés, hiszen nem veszünk el másoktól semmit, amit aztán inkább magunknak adunk. Ismerjük fel, hogy mi vagyunk azok, akik állandóan „magunkkal vagyunk”, így mi vagyunk azok is, akik a legtöbbet tehetünk önmagunkért.

Nekem pedig a hála jut eszembe, amikor a lassításra gondolok. Valahogy csak akkor tudok hálás lenni, ha nem rohanok fejvesztve. Amikor csak pipálom a feladatokat, pörögnek a napok és nem figyelek oda arra, mit is és miért is csinálok, akkor nem látom meg a szépet és az értéket a mindennapokban.

Ha jelen vagyok és tudatosan igent vagy nemet mondok valamire, akkor a legváratlanabb helyzetekben, a leginkább magától értetődő dolgokért is hálás tudok lenni.

Ugyanez vonatkozik az élet apró örömeire is: nem tudunk örvendeni nekik, ha csak gépként megyünk tovább napról napra és észre sem vesszük őket. A felnőtt létből gyakran kikopik a játék és a spontaneitás, ami gyerekként még természetes volt. Mi pedig azt gondoljuk, hogy ez az élet rendje, pedig szó sincs ilyesmiről. Nagyon is kell nekünk a váratlan öröm, ami megszeretteti velünk a nehézkes, tökéletlen pillanatokat. Nem kell mindent szeretnünk, ami velünk történik, de a legtöbbjükkel békét köthetünk és elfogadhatjuk őket olyannak, amilyenek.

Pivarcsi Dorina, a Slow Budapest pszichológus munkatársa. A SlowHow előadások szervezését és lebonyolítását vezeti, írásai rendszeresen olvashatók a Slow Blogon, elsősorban mindfulness és pozitív pszichológia témában.  

 Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!

Képforrás: pexels.com