Mi ez a paradoxon? Létezik-e ilyen fogalom egyáltalán? Kell-e, érdemes-e a webbel kapcsolatban lassításról beszélnünk? Vagy épp ellenkezőleg: lehet-e még újat mondani a témában?

Krajcsó Nelli írása

(forrás: http://fc04.deviantart.net/fs46/f/2009/170/8/1/Media_Overload_by_itsyouforme.jpg)

A Slow Budapest oldalára mi is folyamatosan teszünk fel cikkeket az internet tudatos használatával kapcsolatban, a kezdetektől hangoztatjuk azt, hogy saját kiegyensúlyozottságunk érdekében érdemes odafigyelnünk arra, hogyan és mennyi időt töltünk az online térben. Fél éve a HVG Business számába készült cikkem miatt ezért is vállaltam egyhetes digitális kikapcsolást, mert hiszem, hogy nem szabad feltételek nélkül átengednünk az irányítást a webnek, a kütyüknek, a gépeknek.

De most nem teljesen erről szeretnék beszélni (még ha úgy is gondolom, hogy időről időre érdemes emlékeztetnünk magunkat erre).

Hanem megvan-e az a kép, amikor megnyitjuk a böngészőt és legalább 20 oldal nyílik ki egyszerre az ablakban? A felhasználóbarát beállításoknak köszönhetően meg lehet ugyanis „mondani a webnek”, hogy a kinyitott oldalak megmaradjanak akkor is, ha ki-bekapcsolás után újra a net elé ülünk. Így nem vesznek el a félig elolvasott cikkek, az állati jó fotók, a további mutogatást érdemlő béna Facebook kommentek, a szokásosan használt programok: nekem legtöbbször a levelezőm, a naptárom, valami zene, a FB. Továbbá az épp aktuális inspirációk, meg a valamikor-jó-lenne-úgy-igazából-végigböngészni dolgok. Minden, amit hasznos lehet. Végignézve az ismerősök, kollégák, barátok gépein, pedig kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel a tabhalmozással.

És talán nem vagyok egyedül azzal a frusztrációval sem, amit ez okoz. Mert, ahogy egyre többet gondolkozom, annál több feszültséget vélek felfedezni magamban az ügy kapcsán. Vegyük például azt a megnövekedett várakozási időt, amit ennek a sok oldalnak a kinyitásával tölt a gép. Vagy azt a helyzetet, amikor egy reggelizőben felnyitván a laptopot, elkezd zenélni egy ott hagyott Youtube klip teljes hangerőn, én meg hirtelen nem látom, mit kell kikapcsolni (persze ez legyen a legnagyobb megoldandó feladat az életünkben, főleg, ha a zene még menő is, de akkor sem túl profi J). Viszont annál rosszabb találgatva végighaladni az olvashatatlanul kicsire összenyomott oldalakon, mikor a fontos linket keresem megmutatás céljából egy meeting közepén, hiába. Végül pedig kisebb szívrohammal jár az, amikor totál véletlenül, de megtörténik a krach: úgy csukom be az ablakot, hogy azt később ne jegyezze meg a böngésző! Nálam ez egyre többször fordult elő az utóbbi időben, míg végül leesett: nem kell ez nekem! Miért ragaszkodom én ehhez ennyire? Kisebb belső harc után el kellett ismernem azt, hogy ez azért mégis csak a függőség valamilyen formája, és azt is, hogy bármikor megyek fel a netre, mindig találok majd inspiráló cikkeket, zenét, mindig meg tudok majd nyitni legalább 10 oldalt maximum 10 perc alatt, a szokásos dolgokat meg amúgy is megnyitnám… és már ott is tartunk, ahol befejeztük.

Van a slow web mozgalom: a manifestojukban a slow food értékeiből kiindulva minőségi webfogyasztásról beszélnek, arról, hogyan lesz emberi igényekre igazított egy website, azáltal, hogy nem áll meg például a legalapvetőbb intellektuális szükségletünk kielégítésénél. Vagy, hogy örökre száműzni kellene a folyamatos, azonnali visszajelzéseket és frissítéseket küldő programokat, ami biztosan közre játszik abban, hogy például Magyarországon 3,5 órát ülünk átlagban naponta a net előtt. Én december végén webtisztító kúrát tartottam, amikor is legalább 12 hírlevélről iratkoztam le: ezek nem olyan sztorik voltak, hogy véletlenül kerültem volna rá bármilyen levelezőlistára, hanem valamikor érdekelt egy project, aminek az e-mailjeit viszont idő vagy érdeklődés hiányában őszintén már jó ideje azonnal archiváltam, vagy töröltem. Akkor meg minek. Túl kellett lépnem azon a félelmemen, hogy lemaradok valamiről, ha nem kapom őket többé.

Így működik valahogy ez a 20 megnyitott oldallal való operálás. Nem kell. Nem kell magunkkal vinni hetekig ugyanazt a cikket. Engem a tudat, hogy el akarom olvasni, de nem találok rá időt, jobban frusztrál, mint az, hogy ott van még mindig. De szerencsére van remény! Minden lehetőségünk megvan ugyanis arra, hogy saját boardot, linkgyűjteményt, fotóalbumot rakjunk össze magunknak a cool dolgokból. Tudatosabban, rendszerezettebben tudunk működni a neten, mint bármikor azelőtt. Nem kell ehhez kétsornyi megnyitott oldalt tárolnunk rendszeresen.

(forrás: http://www.offcenterdesigns.net/wp-content/uploads/wp-checkout/images/frosty-smile-1344486961.jpg)

Én ezért megfogadtam, hogy kikapcsolom ezt a lehetőséget, sőt nem állok meg ennyinél! Megpróbálom minimalizálni az új tévévé váló, kéretlen reklámokkal folyamatosan zavaró Youtube használatát és helyettesíteni azt más zenei oldalakkal (mert valljuk be, igen idegesítő az az 5 másodpercnyi ránk erőltetett kamatláb, vagy díjcsomag). A hírlevelekkel óvatosan bánok, a híreket, mint eddig is, módjával olvasom.

Sőt gondolkodom a slow web első böngészős add-onjáról is: mi lenne, ha csak három oldalt nyithatnánk meg egyszerre? Ez úgy lassítana minket, hogy döntés elé kényszerítene: biztosan rá kell klikkelnem most erre? Van-e további másfél órám, amit linkek halmozásával tölthetek? Egyáltalán őszintén megvizsgálva a kérdést: érdekel-e az, amivel éppen további 10 percet kívánok eltölteni? Vagy csinálhatnánk olyat is, hogy 2 napot ad a böngészőnk a megnyitott oldalak tárolására, utána a rendszer becsukja, ha kell, elraktározza nekünk a linkeket. A lényeg, hogy nem maradnak ott hetekig, rossz érzést okozva. Ez lenne a starter kit kezdő slow webeseknek, egy belépő a minőségi webfogyasztás világába. Mit szóltok?

„A gyors web az információról szól. A lassú web a tudásról. Az információ átáramlik rajtad, a tudás beépül.” – Jack Cheng, amerikai blogger, a These Days – a technológia emberi arca nevű könyv szerzője.