Az angol Psyhcologies magazin júniusi számában a megtartott ígéretekről szólt egy cikk, ami megihletett engem is. Az írás apropója a Because I Said I Would mozgalom, amit 2012-ben indított el Alex Sheen, aki az édesapja temetésén úgy emlékezett a férfira, mint az emberre, aki mindig megtartotta, amit ígért.

Krajcsó Nelli írása

Alex a búcsúbeszéde végén kártyákat osztott ki a jelenlévőknek, hogy írjanak rá egy ígéretet, amit be is fognak tartani, egy üzenetet valakinek, és ő ingyen elküldi a célszemélynek. Másfél év alatt több mint 1 millió kártyát küldött szét a világ 105 országába. Tartott egy TEDx előadást, közben pedig az IndieGOGO-n 8 millió forintot gyűjtött össze a projektje további finanszírozására.

A kezdeményezés óriási sikere nem hagy afelől kétséget, hogy a megtartott ígéretek kérdése mindannyiunkat foglalkoztat. Valószínűleg mindannyian átéltük már a csalódást, amikor valakire számítottunk, de nem volt ott, vagy a szégyent, amikor rájöttünk, hogy nem tartottuk magunkat az adott szavunkhoz. Alex Sheen és a Psychologies magazin pszichológiai problémaként, kihívásként foglalkozik ezzel a témával, így azt is megtudtam, hogy emberek járhatnak már Accountability (elszámoltatási) Trainerhez, akivel coaching folyamán veszik sorba a megígért, de be nem tartott ígéreteket, keresve azt a mélyebben gyökerező okot, ami miatt nem megyünk el mondjuk egy találkozóra, vagy akár magához a coach-hoz. Azt mondják, ha ledöntjük magunkban a gátakat (például félelmünket a tényekkel való szembenézéstől), akkor sikeresek leszünk ígéretek terén is.

Régóta foglalkoztat engem is a kérdés, emlékszem is egy pár évvel ezelőtti Facebook posztomra, egy kisebb kirohanásomra a találkozásokról a barátnőkkel:

„A szuperelfoglaltságunkat akkor utálom meg újra meg újra, amikor a barinőkkel egy hónapba telik leszervezni egy két órás talit, amit aztán még lemondunk hárman egymás után, így eltelik egy nyár is, mire végre látjuk egymást. És ez senkinek sem jó.”

Kinek nem ismerős ez a folyamatos egyeztetés, dátumfixálás, hirtelen elcsöndesedés, majd sunyítás, és a végén a lemondás? A múltkor négyen választottunk ki egy hétfő estét a csajokkal és ketten minden sms, bármi nélkül nem jöttek el. Pedig itt még csak nem is volt szívességről szó, csak a másik iránti érdeklődésről. Azt mondják, a nők hajlamosabbak túlígérni magukat. Azt mondják, azért ígérünk, mert a saját magunkról kialakított képet szeretnénk jobbá tenni, egy vágyott ideált elérni, így történik meg az, hogy rámondjuk az igent a bébiszitterkedésre, a szülők segítésére, a kert locsolására, arra, hogy elmegyünk a focira, a közös baráti nyaralásra, vagy ott leszünk a gyerek óvodai fellépésén.

Engem alapvetően pragmatikus, néha megmosolyogtatóan szervezett és strukturált embernek tartanak a barátaim, ennek megfelelően nem felejtek el programokat és figyelek arra, hogy megtartsam, amit ígérek. De szerintem a szervezetességemnek ehhez pusztán annyi köze van, hogy nem teszek két dolgot ugyanarra az időpontra, mert van egy pontosan vezetett naptáram. Itt a kérdés inkább az, hogy mire mondok igent és mire nem. Mert valljuk be, ebben a hatalmas információs túlterheltségben, ahol naponta 4-5 meghívást is kapunk csak a Facebookon, egyáltalán nem könnyű jól csinálni ezt az ígérkezést. Nem könnyű lemondani a dolgokról, mert annyira sok jó lehetőség vesz minket körül, hogy legszívesebben mindent csinálnánk egyszerre. Nekem a lassításban az egyik legfelemelőbb tapasztalatom az ígéretek tudatos kezelésének megtanulása volt. Az segített, hogy felismertem azt, mennyi stresszel jár ennek a nagy gépezetnek a mozgatása, hogy milyen frusztrálóak azok a pillanatok, amikor az igen-nem között hezitálok, amikor rájövök, hogy nem fog ez menni, de tudom, hogy számítanak rám, amikor legközelebb én hívom meg ugyanezeket az embereket és akkor ők mondják, hogy áhh, most nekem nincs kedvem. A családi és baráti kapcsolatokkal példálózok, mert tapasztalatom szerint az életünknek ezen területén tudunk a legrugalmasabbak, leglustábbak lenni az ígéreteinkkel, azon ígéretszegések mellett persze, amit magunkkal szemben követünk el. Nekem is megvoltak ezek a dolgok, és még most is vannak néha, és mindig nagyon sajnálom őket. Amit most már máshogy csinálok, az hogy:

• Egyrészt nem adok azonnal választ, hanem várok addig, amíg nyugodtan végig tudom gondolni a hetemet, a hónapomat.
• Nyugodtan tervezek, saját magammal szemben őszinte vagyok a munkával és a szabadidővel kapcsolatban is.
• Sok találkozóra járok, de tudatosan figyelek például arra, hogy legyenek meetingmentes napjaim, amikor ha akarom, ki se kell mozdulni a lakásból, amikor csak az elmélyülést kívánó projektekkel foglalkozom, vagy hétvégék, amikor édesen lehet semmittenni. Így nem okozok magamban ellentmondást, nem szakítom szét magamat, és minden találkozómon ott tudok (fejben is) lenni.
• Sok mindent figyelmen kívül is hagyok. Ezzel persze jöhetne a kimaradástól való félelem, de valahogy mindig beigazolódott az is, hogy ha valami nagyon fontos, az többször jön velem szembe, arra emlékezni fogok később is, és ha nem is azonnal, de megnézem, elmegyek, kipróbálom.
• Hagyom érni a dolgokat.
• Kikapcsoltam a notification e-maileket, és felállítottam magamban egy prioritási listát: mi a fontosabb? Eljutni jógaórára vagy slowbudapestezni este nyolckor is? Együtt tölteni a barátommal a vasárnapot vagy a barátaimmal lenni? Olvasni vagy filmet nézni? Főzni vagy rendelni? Piacra menni vagy aludni? Elmenni hosszú hétvégézni vagy rendet rakni otthon? Nem mindig az a válaszom, ami alapvetően jobbnak tűnik, hanem az, ami nekem akkor a legjobb.

Mindennapi, apróságnak tűnő dolgok ezek, de szép kis stresszt és túlprogramozottságot tudnak okozni, ha nem szánunk időt az átgondolásukra.

Ti hogy vagytok az ígéreteitekkel?