Egy ideje folyamatosan keresik a Slow Budapestet fenntarthatóság témában, ami először teljesen meglepett, hiszen számomra ez az elnevezés eredetileg „zöldséget” jelentett: újrahasznosítást, ökoházakat, szelektív kukákat, Greenpeace-t, Earth Hourt, autómentesítést és így tovább. Azután márciusban a Sustainaware konferencián előadást tartottam a témában. És ahogy készültem, nemcsak arra jöttem rá, hogy nincs ezen semmi meglepő, odáig mentem, hogy a lassításról, mint a fenntartható lét alfájáról és omegájáról beszéltem.

Krajcsó Nelli írása

És hogy miért van igazam? Mert gyorsan nem lehet világot menteni. Ha gyors vagyok, nincs időm merengeni a dolgokon: „Vajon mekkora ökológiai lábnyomot hagyok magam után azzal, ha gyorsétteremben eszek?” – nem éppen ezek a gondolatok foglalkoztatnak akkor, amikor farkaséhesen, 12 óra munka után mexikóit rendelek a neten. Amikor gyors vagyok, nem vagyok jófej, agresszívan létezem, és nem akarom felvenni a világ baját – elég az én nyűgöm. Ha leharcoltan pakolom el a szemetet magam után, fáj az is, ha szét kell választanom a tejes doboztól a műanyag kupakot. Sietve eszembe sem jut sétálni, hanem taxiba pattanok, nem nézem a házakat, nincs is szemem a szépre, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy a sofőr ne vágjon át – még ha erről szó sincs. Olvasni esténként nem fogok, mert egyrészt az agyam még pörög a gépezéstől, másrészt kifolyt a maradék szemem is a képernyőbámulástól.

Jöhetnek ilyenkor a statisztikák, hogy évente több mint 2 millió ember hal meg közvetlenül a levegő szennyezettsége miatt, hogy a világ fejlett országaiban 222 millió tonna ételmaradékot dobunk a szemétbe évente, annyi élelmiszert, amit egy évben egész Fekete-Afrika termel. Kit érdekel, hogy egy tonna újrahasznosított papírral 25 ezer gallon vizet takarítunk meg? Vagy, hogy egy átlagos élelmiszer útja a termőföldtől a tányérig több mint 2000 kilométer?

(Gregg Segal - 7 Days of Garbage fotósorozat)

„A magyar lakosság többségében úgy véli, az emberi tevékenység pusztítólag hat a földi életre, és meglehetősen kritikusan (pazarlónak) ítéli meg fogyasztási szokásait. Ezzel együtt a drágább (pénzbeni hátránnyal járó), de „valódi” környezettudatosságra utaló „viselkedés” már jóval kevesebbekre jellemző.” – olvasható a Fenntartható Fejlődés Évkönyv 2010-es kiadásában.

Körülnézve magunkon, azt hiszem ez a statisztika nem meglepő, viszont az állítás hibádzik egy helyen. Nem gondolom, hogy drágább a fenntartható életmód, pénzben nem az – pontosan a lassítás miatt. Autó helyett bicikli és séta, agyoncsomagolt import eper helyett helyi sütőtök, új tárgyak vásárlása helyett a slow design-os 4R felfogás (reduce, repair, reuse, recycle), a türelmetlen, kontrolléhes hozzáállás helyett az elfogadó, a természetet tisztelő, lassú hozzáállás. Visszaemlékezve nagyszüleim, szüleim spórolási szokásaira, rájövök, hogy régen a kiadáscsökkentés miatt mindenki zöldebb volt. Lekapcsoltuk a villanyt, akárhányszor kimentünk a szobából. Gyalog jártunk a városban, hétvégén a rokonokhoz átbicikliztünk. A nők otthon főztek, étterem, rendelés(!) szóba sem jöhetett. Gyűjtöttük az esővizet a virágok locsolásához, a lyukas ruhát megvarrtuk. Egy bőrcipő különlegesen nagy érték volt, hetente boxoltuk, hogy ne menjen tönkre. Mindezt azért, mert nem volt pénzünk többet fogyasztani – nem mintha egyébként hiányt szenvedtünk volna bármiben.

Akkor mégis miért érezzük úgy, hogy drágább fenntartható módon léteznünk? Mert az időnkről van szó, amiből – érzetünk szerint – manapság a legkevesebb jutott nekünk. Időszegénységben szenvedünk. Mert a rendszer azt mondja, gyorsulj, mi pedig rohanunk a rohanás kedvéért, gyártunk, eladunk, termelünk, fogyasztunk rendszer és ész nélkül. Ilyen állapotban pedig nehéz mérlegelni és felmérni tetteink következményeit. Amikor állandó túlpörgésben vagyunk, még magunkkal sem tudunk eleget foglalkozni, nemhogy a Földünkkel. Amikor nem érezzük az egyensúlyt, nincs motiváció a világ megmentésére.

Pedig valamit csak vissza kellene adnunk a természetnek. Az én tanácsom az lenne, hogy a fenntarthatóságot a saját életünkben kezdjük el először megvalósítani. Mindenféle világmentés előtt foglalkozzunk először magunkkal! Lassítsunk a saját mindennapjainkon, és teremtsük meg azokat a perceket, amelyek kiegyensúlyozottá és törődővé tesznek minket. A nap 24 órájából így bár nem lesz több, de ezekben a slow pillanatokban a saját természetes valónkhoz, a minket körülvevő környezethez közelebb kerülünk. Elkezdjük észrevenni a Földünk szépségeit, elkezdjük szeretni és éppen ezért óvni. Átalakul a fogyasztáshoz való viszonyunk, a fókuszpontok máshová kerülnek. És ha nem is mindenre, de szépen-lassan lesz időnk és igényünk többet piacozni és főzni, néha gyalog közlekedni, felújítani és megjavítani, a szemetet szelektálni. 

Ebben a témában novemberben újra előadást tartok a BME Egyetemi Zöld Körben, az esemény részleteiről a Facebook oldalunkon, vagy hírlevelünkre feliratkozva találtok bővebb információt a következő hetekben, az előadás nyitott, gyertek minél többen!