Hetek óta nem beszéltem a legjobb barátommal. Tudom, mi van vele, hisz mindent posztol, követem, like-olom, kommentelem… örülök ha örül, és szomorú vagyok, ha bántalom éri. Mégis, hetek óta nem beszéltünk. Pont várok a pénztárnál, eszembe jut, felhívom gyorsan, mi van vele. Végigbeszélgetjük a sorbanállást, a fizetést (bocs, pénztáros néni), a hazasétát, a lépcsőházat. Csak akkor rakom le, mikor már sokadik alkalommal futok neki az ajtó kinyitásának, de nem sikerül tele kézzel. Tizenöt perc beszélgetés alatt sokkal többet tudtam meg, mint hetek posztjaiból. Meg is beszéltünk egy személyes találkozót, sajnos más városban élünk, tervezgetni kell, de megéri.

Vendég bloggerünk, Tóth Zoltán írása

Rendkívül érdekes éveket élünk, ami a személyes kapcsolatokat illeti. Az egész társadalmunk és az egymáshoz való viszonyunk átalakulóban van. Vagy mégsem? Ez probléma, vagy inkább lehetőség? Első pillantásra feltűnik, hogy egyre kevesebbet beszélgetünk szemtől szemben, és egyre többet kommunikálunk indirekt módokon.

Hajlamosak vagyunk like-olni valamit, legfeljebb egy pár szavas kommentárral megfűszerezve. Hatékonyabb, gyorsabb, rohanni kell. Ezen a módon több száz ismerőssel egyszerre tudjuk tartani a kapcsolatot, hát nem csodálatos a technika? Dehogynem! Lacinak lánya született! Ha nincs a közösségi háló, sosem tudom meg, hisz tíz éve nem találkoztunk. Nyugtázom egy félmosollyal, és továbblépek. Paci fut a vízben; 10 biztos jele annak, hogy...; Judit körme benőtt; Nézzétek, ezt főztem, azt veszem fel, ez a kedvenc számom… rezzenéstelen arccal végigpörgetem, megint elment tíz perc (vagy fél óra?) a napból, és semmivel sem lettem okosabb, vagy boldogabb, vagy bármilyenebb.

De a technika csodálatos. Csak épp nem tudjuk, mikor használjuk, és mikor kellene felvenni a telefont, vagy becsöngetni egy ajtón. Főleg, ha az ember friss szerelmes, vagy kisgyermeke van, hajlamos elhanyagolni a társasági életét és a fent említett virtuális szintre redukálni. Ez természetes valamilyen szinten, de nem szabad, hogy állandósuljon. Kellenek az ingerek, a más emberrel való élő párbeszéd, és kapcsolataink számát tekintve is érdemes a minőségre törekedni a mennyiség helyett.

Fiatal apaként ezt próbálom a gyerekeknek közvetíteni, de fel kell vennem a harcot az információáramlás minden formája ellen, ami hatalmas kihívás. A sok színes reklám, a mesék és az állandó csábítás, hogy a könnyebb utat válasszuk, óriási terhet ró a családra. Hisz mi sem lenne egyszerűbb, mint bekapcsolni a tévét vagy a számítógépet, elé ültetni a gyereket, és amíg ő nyálcsorgatva néz ki a fejéből, jut idő minden másra. Mondjuk arra, hogy mi az okostelefonon tegyük ugyanezt. Ezáltal mindenki a saját világában, elszigetelve létezne, és nem együtt, családként. Együtt, egyedül.

Together Alone, eszembe juttatja Sherry Turkle nagyszerű TED beszédét a témában, érdemes rászánni húsz percet az életünkből. Mi hasonló szellemben próbálunk nevelni, de természetesen a ló túloldalára sem estünk át (szerintem). Az étkezések közösek, minden nap van játék, és hétvégén kötelezően megyünk valamerre. Ezalatt természetesen beszélgetünk is, építjük az egymással való kapcsolatunkat. De minden nap van mesenézés is, lehetőleg közösen, bár az a fél óra pont kell a mosogatásra, teregetésre stb. Naivitás lenne eltiltani a gyereket a tömegmédiától, lehetelen, inkább megtanítjuk, hogyan dolgozza fel.

Városban élve, több ezer másik emberrel összefutunk nap mint nap a villamoson, buszon, a boltban vagy az irodában, vagy csak az utcán sétálgatva, anélkül, hogy akár a szemébe néznénk bárkinek. Feltűntek már a visszatérő arcok? Az ember munkába menet minden nap ugyanazt az útvonalat járja be, és nem egyedül. Ha vesszük a fáradságot, és felemeljük a tekintetünket a képernyőről, vagy autó helyett tömegközlekedünk, ne adj' isten sétálunk (egy darabon) munkába, biztos találkozunk olyanokkal, akik ugyanezt teszik. Mi lenne, ha egyszer köszönnénk a másiknak, aki már sokadszor jön szembe reggel, vagy aki ugyanott száll fel a buszra, mint mi? Talán új barátság szövődik, nem lehet tudni. De ha más nem, egy váratlan mosoly és egy “Helló” mindenkinek jólesik. Legyen ez egy “házi feladat”, kíváncsi vagyok az élményekre!

- Tóth Zoltán - 

Ez az írás a Slow Budapest anti-határidőnaplójához kapcsolódik: a napló megalkotói és használói, az ott szerepeltetett havi slow kihívásokkal összhangban, minden hónapban új témát járnak körül a lassítás jegyében. A január a semmittevésről szólt, a február a társas kapcsolatoké, a március az olvasásé lesz. 

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!