Fáradtan, három hétnyi csodálatos élménnyel és egy nagy hátizsákkal érkeztem meg Java egyik eldugott szörf-mennyországába, Pachitanra. Elfoglaltam a szállásom (ami egy matrac volt egy teraszon), és gyorsan terveket szőttem a maradék két napra.

Vigh Bori vendégbloggerünk írása és fotói

Lementem a kis füzetemmel a konyhába, hogy csináljak egy kávét magamnak és átgondoljam a következő lépéseket. Rajtam kívül még egy német turista ücsörgött az asztalnál. Hamarosan elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem neki, hogyan érkeztem Balira, mentem át egy nap alatt Gili Air-re, és jutottam vissza Jávára az elmúlt három hét alatt. Az idősebb szörfös csak nézett és bólógatott. Aztán csöndesen megjegyezte: szóval mindenhol voltát, de nem érkeztél meg sehova. 

Ennek az embernek szerintem fogalma sincs, hogy milyen erővel hatott rám ez a néhány szó, amit csak úgy odavetett nekem. Ahogy folytattam az őrült ámokfutást, amit utazásnak neveztem, egyre jobban idegesítettek ezek a szavak. Nem véletlenül. Legbelül tudtam, hogy igaza van, és vágyom a megérkezésre.

Ahogy hazaértem, elkezdtem ezen gondolkozni. Akármikor volt egy kis pénzem, azonnnal vettem egy repjegyet, és a pár hetes utazásba annyi mindent bele akartam zsúfolni, hogy pár hónapomba kerül kipihenni a vakációt. Az óra folytatta ketyegését a fejem felett akkor is, amikor utaztam, és rájöttem, hogy ezt én fogságnak élem meg. Szabadásgot akartam. Időt. Meg akartam érkezni.

Fotó: Vigh Bori

MIndent akartam látni, így végül semmit nem láttam

Most, hogy közel négy hónapja úton vagyok, sokszor jut eszembe az a fickó a Pachitanon, akiknek még a nevét sem tudom. Nem volt könnyű lelassulni. Ahogy elindultam a Nagy Útra januárban, végig szaladtam Thaiföldön és Kambodzsán, megérintettem a falat Sydneyben, mire végre megérkeztem Új-Zélandra. Igen, megérkeztem. Ez nem azt jelenti, hogy nem utazom, hanem azt, hogy idővel utazom. Nem stresszelem magam azon, hogy mit kellene még megnézni.

Egy idő után rájöttem, hogy rengeteg dolog kimaradt az utazásból, és ez azért vicces, mert pont azért hagytam ki, mert mindent látni akartam. Most akkor indulok el, amikor úgy érzem tovább szeretnék állni, és nem akkor amikor “kell”. A lassú utazásnak köszönhetően, most nem csak látok helyeket, hanem meg tudom őket ismerni. Jelenleg egy maori-ngaphui zenész párossal lakom. Sokat mesélnek a hagyományaikról, velük élem mindennapi, nihilista életüket.

Fotó: Vigh Bori

Nem csak helyváltoztatás

A lassúság már nem csak arra vonatkozik, hogy több időt töltök el egy helyen, hanem arra is, hogy hogyan élem meg az itt töltött pillanatokat. Egyre többször veszem észre azt, hogy nem csinálok semmit. Nem kell már mobil, vagy könyv, hogy lekössem a figyelmem. Elég az, ami körülöttem van. Leülök egy padra és nézem az embereket, vagy a tájjat.

Fotózás

Ez a csöndes megfigyelése a dolgoknak a fotózásomra is hatással volt. Amikor Indiában utaztam, elsőnek keltem fel, hogy emberek nélkül fotózhassam a Taj Mahalt. Még napkelte előtt beértem, de balszerencsémre (vagy szerencsémre?) hatalmas köd fogadott. Az orromig nem láttam. Nem volt mit tenni, meg kellett várni, amíg a nap felkel, és felszívja a Taj Mahalt teljesen elfedő ködöt. Három órát tébláboltam a kertben, mire végre megsejlettek az épület körvonalai. Csak ültem egy padon és nem nyúltam a gépemhez. Végignéztem, ahogy az emberek jönnek és mennek. Csinálnak egy fotót, és utána bámulják a képernyőt. Keresik a legjobb beállítást, néznek, de nem vagyok benne biztos, hogy látnak-e. Azóta többször figyelek oda, hogy előbb átérezzem a helyet, ahol vagyok, így jobban vissza tudom azt adni a képeken.

Fotó: Vigh Bori

Utazni csak naptár nélkül érdemes

Az első nagyobb utamat elejétő végiég megterveztem. Hat hónapomba telt a tervezgetés. Tudtam melyik busszal megyek át Buenos Airesből Cordobába, és hol fogok megszállni. Majd megérkeztem az argentín fővárosba, és szinte semmit sem csináltam a terv szerint. A spontenaitás az egyik olyan dolog, amit a legjobban élvezek az utazásban. Nehéz otthon eldönteni, hogy mihez lesz kedvem 3 hét múlva kedden. 

Spontán rövid távon is

Persze más az, amikor az ember rövid távon utazik. Tény, hogy kell valamennyi szervezés. Ebben is meg kell találni az egyensúlyt. Az a repjegy nem hullik az ölünkbe magától. Sok meló is van azzal, hogy az ember összeszedje a pénzt rá. Nem tagadom, az utazásom megelőző egy évben nem éltem épp a slow mozgalom alapelvei szerint. Viszont ma már úgy gondolom, hogy amikor az ember végre eldönti, hogy ki fog kapcsolni, vakációzni megy, akkor érdemes kicsit magunk mögött hagyni az időt.

Fotó: Vigh Bori

Vigh Bori a Backpacker.hu szerzője. Hivatásos utazó, digitális nomád, akit állandóan hajt a vándorvágy. Olyan, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ő tényleg megcsinálta: feladta kényelmes életét, és neki vágott. Szeretné megmutatni, hogy bárki lehet hátizsákos utazó, akinek van bátrosága elindulni, és fejest ugrani a világba.