Lassan egy éve minden vasárnap este kezembe veszem Edinától kapott kedvenc kis anti-határidőnaplómat, és beleírogatom azokat a programokat, amiket már előre látok a következő hétre. Ilyenkor kicsit madártávlatból ránézek az előző hetekre is, beleemlékezem egy-egy pillanatba... Imádom, hogy sikerült szokássá tennem ezt a momentumot, sosem gondoltam, hogy ennyit tud adni némi rendszeres tervezgetés, nyomonkövetés. 

Vendégbloggerünk, Solti Kata Vanda írása

Az egyik legjobb hozadéka, hogy még időben képet kapok a következő hetemről, és kerek-perec látszik, ha kicsit túlszervezem az életem, vagy épp begubózós hangulatban vagyok. Sőt, azt is megfigyeltem, hogy a heti naptároldalak sűrűsége és a közérzetem szoros összefüggésben állnak. Ugyan kifejezetten társasági emberkének gondolom magam, mégis azok a legzizibb, belső konfliktusokkal terhelt időszakok, amikor a munkán túli órákra minden napra be van írva egy-két tánc, jóga, találka, tanfolyam, koncert, önkénteskedés, miegymás. A sok jóság habzsolása mögött meg az áll, hogy amikor valamiért megbillen a belső egyensúlyom (mondjuk mert épp hitemet vesztem, hogy valaha is kitalálom, mivel is foglalatoskodjak januártól), és ez épp nem túl éber állapotomban történik, automatikusan keresem a kinti kapaszkodókat - és elígérkezem, bejelentkezem egy csomó helyre. Beindul a mókus lényem, aki csak skerázik, keresgél folyton.... Ettől aztán alattomosan nő a belső feszültség, mert elveszett a fókusz, és mert utálok rohanni, vagy bármit is lemondani, ha egyszer már igent mondtam. Olyan érzés ez, mintha bekerülnék egy örvénybe, és ha az elején nem veszem észre, hogy hova tartok, már nem tudok kiszállni. És az akkor fájdalmas és ijesztő. Nehezebb szeretni magam, meg stresszes és kialvatlan leszek. De mint mindennek, ennek is megvan az értelme ha kellő távlatból nézem: a hullámok végül valahol egész máshol vetnek ki magukból, mint ahol alábuktam. Új helyzet, körülmények, kicsit olyan tiszta lap feeling, aminek ugyan meg kell fizetni az árát, de a centrifuga élmény cserébe mindig lemorzsol egy-két olyan gondolatot, berögzülést, ami már nagyon útban volt.

Nem mintha nem éreztem volna, de a most vasárnap aktuális "havi zárás" naptároldal is elég direkten az arcomba tolta, hogy valami nem oké.... Ugyanis a szokásos kérdésre, hogy mi volt a kedvenc slow élményem a hónapban, igen nehezen találtam választ. Konkrétan szinte egyáltalán nem lassítottam ebben a szép színes októberben, sőt, ennyire régen csúsztam bele az állandó programozósdiba. 

Hülyén venne ki magát, ha sajnáltatnám magam, hiszen ezeknek az alkalmaknak nagy része kifejezetten élvezetes, vagy legalábbis hasznosnak gondolom őket, és szívesen szánok rájuk időt. De ilyen koncentrációban ezek is csak elvesznek.

Ilyenkor nincs meg az a csendes, szöszmötölős idő, amikor úgy igazán tudok kapcsolódni a kis lelkemmel.

Amikor megérezhetem, mi van bennem épp, merre kéne meglépnem a következő lépéseket. Pedig erre most igazán nagy szükségem van. Törvényszerű persze, hogy egy olyan nagy váltás, ami előtt állok, megcibál és megpróbál cseppet. Hál Istennek az elmúlt 1x év önfarikcsálás azért nem múlt el nyomtalanul, így ma már max egy-két hétre vesztem el magam, és általában nem is kell mentőegység a szabaduláshoz.

Szóval most ugyan megint kicsit csapzott vagyok, de újra kint a fejem a vízből, és hamarosan meglesz az a partszakasz is, ahova kimászhatok. Ráadásul megszabadultam az "egyetlen üdvözítő út/hivatás van, amit meg kell találnom" kényszerképzetemtől, ami nem kis megkönnyebbülés.... És csodák-csodájára november első hete máris sokkal szellősebb is a naplómban.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére! Vagy támogasd a blogot, hogy még több írás születhessen a jövőben! 

Fotók: Death To the Stockphoto