Van egy téma, ami régóta megírásra érik bennem. A kényszeres profizmus témája, ami arra sarkall minket, hogy célszámokban mérjük a szabadidőnket, és a hobbijainkat. Mindezt messziről indítva, a legújabb gyors-lassú trendeket is elemezve vizsgálom a posztomban. Ez az írás a komplex világunkról, a 4 órás munkahetekről, a szelektálás és a verseny megnövekedéséről, és a hobbi alapdefiníciójáról szól. Mindenkinek ajánlom, akinek nehezére esik lassítani, vagy aki végtelenül túlpörgetett emberek között él, vagy dolgozik. Talán elindul valami bennünk és köztünk, talán egy jó kis párbeszéd!

Krajcsó Nelli írása

Mondhatnám is rögtön, hogy a felgyorsulás leglátványosabb eredménye, hogy nem tudunk semmit biztosan, és hogy amiről azt hittük két éve, hogy stabilan megállja a helyét, az ma már inog, vagy legalábbis árnyaltabb lett. Ugyanakkor ez a bizonytalanság nem egy új jelenség. Folyamatosan új keretek alakulnak ki, amelyekben még egyáltalán nem mozogtunk azelőtt, így nehéz megállapítani, milyen folyamatban vagyunk benne, és hova jutunk később. Csak egy példa erre: Benjamin Franklin az 1700-as években hivatalosan is előre vetített egy olyan világot, amiben a pihenésé és szabadidőé lesz a főszerep. A technológiai fejlődésektől megrészegülve, olyanokat mondott, hogy nemsokára az emberek csak napi 4 órát fognak dolgozni az újításoknak köszönhetően. Ez persze a 19. században totálisan megtört, az ipari forradalom közepette, a napi 15 órát dolgozó emberek aligha érezhették magukat a pihenés korában. Mindezek ellenére George Bernard Shaw kijelentette, hogy a 2000-es években már csak 2 órát fogunk naponta dolgozni. Őt követte Nixon elnök 1956-ban, aki az amerikaikat szóban felkészítette a 4 órás munkahétre. Az igaz, hogy nem kell már kézzel mosnunk a ruhákat, és a háztartási munkára szánt idő lecsökkent, de helyette a munkaórák száma nem csökkent le drasztikusan. Ma is simán összejön napi 12-14 óra mindenkinél, és mi még nem is az USA-ban, vagy Japánban élünk. Az Egyesült Államokban például az időhiányt és a túlórázást ragályos járványként kezeli a Take Back Your Time nevű kezdeményezés, akik szerint az amerikaiak minden év októberére eljutnak arra a szintre a ledolgozott munkaórák tekintetében, amit az európaiak csak az év végére érnek el.

Miért van ez? – tesszük fel a kérdést. Carl Honoré, akinek A lassúság dicsérete c. könyvéből vettem a fenti példát, azt mondja másokkal együtt, hogy az információs technológiai fejlődésnek köszönhetően a munkát nagyon nehéz letennünk. Mivel 0-24-ben elérhetőek vagyunk a telefonon és e-maileken keresztül, ezért tudatos döntések szükségesek arra, hogy a szabadidő ne sérüljön. És nem csak a vállalat, hanem saját magunk részéről is (egy kis céges e-mail olvasás a szombati ebéd után, egy kis előredolgozás vasárnap este – ismerős?). Ugyanakkor az érem másik oldala, hogy a vállalatok nem tudtak vagy nem akartak még alkalmazkodni ahhoz, hogy a munka nem azzal egyenlő, hogy mennyit ülünk az irodában. Átlagosan 6 óránál többet nem foglalkozunk az íróasztalunknál a munkával, sőt a produktivitás szempontjából nem is kellene ennél többet, mégis hosszabb ideig vagyunk bent a munkahelyen. Miért ne lehetne változatosabb egy munkanap? Nagyjából másfél óránként változik az energiaszintünk és a koncentrációs képességünk, ezt érdemes lenne figyelembe venni. Van, amikor könnyebben megy a munka és a figyelem összpontosítása, de vannak lassabb időszakok is a napi hullámzásban. Miért ne lehetne ezekben az időszakokban pihenni vagy elintézni az egyéb dolgokat? Miért kell még akkor is ott ülni a monitor előtt, és úgy tenni, mintha nagyon dolgoznánk? Néhány helyen már elkezdődtek a változások: alvószobák létrehozása, vagy az e-mailezésből származó stressz csökkentése szabadság alatt lévő és onnan visszajövő kollégák esetében – jó jelek!

De van az is, hogy igazából nem 6 órát dolgozunk, hanem tényleg megfeszítetten, rengeteget. Ennek több oka lehet, például egy rosszul kialakított szervezeti munkamegosztás, a saját gyenge időmenedzselési képességeink, vagy a profitmaximalizáló, és emberi erőforrást csökkentő vállalati lépések, de eltekintve ezektől látható egy általánosabb trend, ami valószínűleg szerepet játszik a megnövekedett munkamennyiségben: a komplexitás trendje. Komplexebb lett az életünk, benne a munkánk is, és ezért több időt töltünk például a projektek tervezésével, lebonyolításával, dokumentációjával, és a saját szakmaiságunk fejlesztésével és fenntartásával is. Nem általános már az a modell, hogy kijövünk a főiskoláról, elkezdünk dolgozni a szakmánkban, és amit néhány középiskolai tanárom például csinált, végig a főiksolai jegyzetekből tanítva, 63-65 évesen nyugdíjba vonulunk. A mai fiatal generáció átlagosan 7 évente vált majd karriert, és 2-3 évente fókuszt az adott karrierben. Az idősek panaszkodnak is arra, hogy nincsenek már igazi szakemberek, akik évtizedeket töltenek el egy területen, és hogy a fiatalok mindenhez értenek egy kicsit, de semmihez eléggé. Az egy dologra irányított figyelem megtartásában, vagy a könyvek olvasásában valószínűleg alulmaradunk velük szemben, viszont bizonyított tény az is, hogy a felgyorsult, kapkodó világban pont az élet komplexitása miatt az agyunk fejlődött, és bonyolultabb gondolkodásra lett képes (Clive Thomson: Smarter Thank You Think).

Mit jelent tehát a felgyorsulás valójában?

Komplexebb feladatokat... egy egyre gyorsuló tempó közepette. Csak összehasonlításképpen:

• Egy mai átlagos tinédzser annyi üzenetet vált naponta a barátaival, mint idősebb társai anno egy év alatt.
• Egy mai amerikai háztartásban 30 perc jut a főzésre naponta – ez 1970-ben másfél óra volt.
• 1999-ben, a weboldalak a forgalmuk 1/3-át veszítették el, ha több mint 8 másodperc alatt töltődtek be. Ez 2006-ra 4 másodpercre csökkent. 2016-ban a Google figyelmeztetést ad ki, ha 2 másodpercnél több időre van szüksége. /Robert Colevile: The Great Acceleration/

E két trend által okozott paradoxonban nem csoda, hogy az alkalmazkodás az új viszonyokhoz abban  (is) nyilvánul meg, hogy multitaskingozunk, egyre többet vállalunk, és egyre gyorsabban döntünk és cselekszünk. Ez elaprózódáshoz vezethet, és az érzéshez, hogy elrohan melletünk az élet. Azt is eredményezi, hogy a mélyebb értelmezésekre, az érzelmek megélésére, az utánajárásra, a termékek-szolgáltatások kifejlesztésére és tesztelésére nincs mindig elég időnk. Mindez olyan hibákhoz vezethet, amelyeknek kijavítása több időbe kerül, mintha eredetileg rájuk szántuk volna a figyelmmel teli időt.

Talán neked is volt olyan pont már az életedben, hogy úgy érezted, túl sok minden történik egyszerre, és hogy jó lenne ebből a pörgésből lelassítani. Brigit Schulte az Overwhelmed c. könyvében azt írja, hogy a dolgozó poluláció 94%-a, a túl sok feldolgozandó információ miatt eljutott már legalább egyszer arra a pontra, hogy megbénulva érezte magát.

Ebben a helyzetben két dolog élesedik ki: a szelektálásunk, és a verseny. Mióta ennyi minden elérhető, egyre jobban szelektálásra kényszerülünk, viszont ahhoz hogy emiatt pedig ne essünk el az üzlettől, mint szolgáltatók, egyre többet, egyre jobbat, egyre olcsóbbat kell ajánlanunk. Vagy maradunk a szenzációnál. Két éve kezdődött el itthon a saját, személyes tapasztalatom alapján a telítődés a Facebookon: akkor lehetett szembesülni azzal, hogy nagyon megnőtt a verseny a programok, szolgáltatások és termékek szintjén. Azóta a hangos, vicces kinyilatkoztatást támogató, „jó hecc” kezdeményezések kapnak figyelmet, vagy az igazán minőségi, szakmai programok és írások. A középszer Robert Coleville szerint kezd kihalni. A profizmus-maximalizmus pedig elvárássá kezd lenni. Ez a szolgáltatóipar és a munkavégzés tekintetében persze nem feltétlenül rossz hír, mert ki ne szereti a legjobbat kapni a pénzéért, vagy a kollégájától? Viszont ami érdekesebb, és végül is ezért kezdtem el írni ezt a posztot, az a szabdidőnkbe bekúszó elvárt profizmus, és az ebből kialakuló kényszeres törekvés a profizmusra. Ismersz-e olyat, aki sport gyanánt elkezd futogatni, majd amikor a legközelebb találkozol vele, már egy okosórával és két applikációval mérve teste jelzéseit több marathonon is túl van? Megvannak-e azok a fotózni szerető ismerősök, akik hirtelen istentelen mennyiségű pénzt és időt kezdenek el belerakni a hobbiba? Van-e a családban olyan, aki teljesítménytúra-függő lett? Ismerős-e az, hogy nincs hétvégi pihenés, mert mindig menni kell? Félreértés ne essék: jógával is megtörténhet ugyanez, és inkább sporttal teljen a hétvége, mint bármi mással, de ne felejtsük el, hogy általában ezek az emberek 12-14 órában dolgoznak mindemellett. Alex Preston szerint azért szeretjük ennyire komolyan venni a hobbijainkat, mert ott végre úrrá tudunk lenni a világban, a munkahelyen, és a gyerkek mellett uralkodó káoszon. Viszont figyelmeztet a követetkezőre is: a hobbi, mint fogalom anno a céltalan szabadidő-töltést jelentette, és általában gyerekkorban úgy alakul ki, hogy valami örömet okoz, és azt elkezdjük csinálgatni. Azonban manapság az emberek a hobbikból is munkát csinálnak.

Pedig a szabadidőnek annak a szabad időnek kellene lennie az életünkben, amiben a játékidő megvalósulhat.

A testi-lelki feltöltődés és kikapcsolás céljából sportolunk, vagy választunk hobbit, nem? Viszont ha nem történik meg a feltöltődés, se a kikapcsolás, érdemes megvizsgálni, hogy mi hajt minket, és ha ott tartunk, hogy az egész átcsapott egy feladatba, talán benyomhatnánk a szünet gombot. Véleményem szerint nem a tevékenység fontos egy hobbi esetében, mert bármiből lehet szabadidős tevékenység, még a bányászatból is, hanem az, hogyan éljük át, és mit kapunk tőle. Ha célszámoktól mentesen, csupán valamit annak az öröméért csinálnuk, az kikapcsolás, ha viszont versenyzős-megoldós-„CEO” hozzáállással megyünk neki egy bélyeggyűjtemény kiépítésének is, hogyan történik meg a lassítás?

Figyeljünk erre, ne vegyük el magunktól a szabdságot arra, hogy kikapcsoljunk, és leeresszünk a saját szabadidőnkben! Figyeljünk oda a pihenésre, és ne kezdjük el átértelmezni kilométerekre, eredményekre, mennyiségre. Legyünk néha semmittevők, és ha nem megy, legyünk tudatos semmittevők! A felgyorsult világ, amellett, hogy minden kínunk ellenére egyértelműen pozitív változást hozott az emberek jóllétében össztársadalmi szinten, még egy pozitívummal is tud szolgálni: rávehet arra, hogy megismerjük jobban magunkat, és a környezetünket, és fejlesszük a tudatosságunkat a saját életünkben. És igen, úgy tűnik, ez alól már a szabadidő témája sem kivétel.

Krajcsó Nelli, mindfulness meditációs tréner és a Slow Budapest alapító-vezetője, csapatával 2012 óta vizsgálja a gyors-lassú témáját, és a lehetőségeket az egyéni egyensúly megtalálására. Folyamatosan tart előadásokat, egyike azon keveseknek, akik 3 TED színpadon is beszéltek már itthon. 2015-ben felkerült a La Femme 50 tehetséges magyar fiatal listájára, ő az első magyar anti-határidőnapló megalkotója, Budapesten biciklivel közlekedik, nincs okostelefonja, rendszeresen meditál és jógázik.

Ez az írás a Slow Budapest anti-határidőnaplójához (is) kapcsolódik: a napló megalkotója, Krajcsó Nelli az ott szerepeltetett havi slow témákkal összhangban, minden hónapban új írással jelentkezik a lassítás jegyében. 

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!