„Mondd még egyszer, mikorra is kellene?” – kérdez rá még egyszer, a biztonság kedvéért Bajcsai Viki, az IMOGEN Clothing tervezője. Nála készül az a nyári ruha, amely reményeim szerint nemcsak idén, de öt év múlva is a ruhatáram alapdarabja lesz. Míg néhány éve kétségbeesetten szédelegtem egyik ruhaüzletből a másikba, hogy találjak végre egy ruhát, mert a két héttel korábban vásárolt darabot már mégsem éreztem az igazinak, most éppen arra készülök, hogy hetekig várjak az első ruhapróbára, majd további napokat, hogy hazavihessem. De ahelyett, hogy azon stresszelnék, mikor lesz már kész, inkább felszabadító ez a lelassult állapot.

Mengyán Eszter írása

Először a prototípust próbáltam fel, Vikivel megbeszéltük, hol szűkítjük, hol alakítjuk át az eredeti modellt, hogy tényleg tökéletesen álljon. Úgy, ahogyan egy ruhaüzletben vásárolt darab sohasem fog. Mióta a fenntartható divat és a tudatos ruhavásárlás népszerűsítésével foglalkozom, rengeteget beszélgettem személyi stylistokkal, divattervezőkkel, szabászokkal, varrónőkkel. Megtudtam azt, hogy nem velem vagy a testemmel van a baj, hogy nem találok magamnak tökéletes farmert vagy felsőt. A tömeggyártás magával hozta a ruhaiparba a konfekcióméretet, viszont az emberek többsége nem konfekcióméret. Ezek után nem meglepő, hogy nagy eséllyel különböző fast fashion üzletekben, kínai boltokban vagy óriási mennyiséget gyártó márkáknál vásárolva nem lesz olyan ruhadarabunk, amely tökéletesen áll majd. Hány meg hány történetet hallottam, olvastam arról, mekkora kínszenvedés nadrágot / szoknyát / farmert / bikinit / melltartót vásárolni.

Ahány ember, annyi testalkat, ettől leszünk egyediek, emberiek, a tömeggyártott ruhák viszont átlagméretek alapján készülnek, amely csak nagyon kevesekre lesz jó.

Ha tudjuk, milyen a testalkatunk, milyen minták, anyagok állnak igazán jól, akkor még nem beszéltünk a színekről. Viki a showroomban szabadkozik a színválaszték miatt, tervezőként igencsak meg van kötve a keze. Az alapanyagok külföldről érkeznek. Magyarországon szinte nem is létezik textilipar, a legtöbb helyen, ahol alapanyagokkal foglalkoznak, külföldi megrendelőknek dolgoznak. Mivel én már túl vagyok a színtanácsadáson (igen, ilyen létezik Magyarországon), így tudom, hogy mely árnyalatok a legelőnyösebbek számomra, és mely árnyalatoktól tűnik az arcom kifejezetten fáradtnak, nyúzottnak vagy betegnek. Ha a színpalettámmal a kezemben vásárolok ruhát, lényegesen tudatosabb is lehetek, hiszen csak azokat a darabokat emelem ki, amelyeknek a színe jól áll. Higgyétek el, már ez rengeteget segít abban, hogy később ne álljatok reggelente a teli szekrény előtt azzal az érzéssel, hogy nincs egy göncötök sem. Ha a színtanácsadáson megbeszéltek szerint vásároltok, előbb-utóbb nem lesz ruhátok, amelynek ne állna jól a színe. Ráadásul a személyes színeitek nemcsak veletek, hanem egymással is harmonizálnak.

A vásárlás a sok-sok ismerettel talán lassabb lesz az első időkben, de a pénztárcátok biztosan hálás lesz azért, hogy nem vásároltok olyan ruhákat, amelyeket utána soha nem viseltek. A tudatosság azonban ennél többről is szól.

A fast fashion kifejezést valószínűleg nem kell bemutatni. A gyors divat egyetlen célja, hogy feltámassza bennetek az igényt a vásárlásra. Az utóbbi 25–30 évben a divatipar leggyorsabban fejlődő területévé vált, a mai divatot nem a Chanel vagy a Gucci uralják, hanem a Zara, a H&M, az ASOS, a Primark vagy a gyorsan fejlődő következő generáció, amelyeknek az online értékesítés a fő profiljuk. Mikrotrendeket generálnak, megszüntették a klasszikus tavaszi–nyári és őszi–téli szezonokat, 2-3 hetente új kollekciókkal jelentkeznek, kedvet csinálnak az újdonságokhoz, elhitetik velünk, hogy csak akkor maradunk fiatalosak / szépek / csinosak / magabiztosak / tetszés szerint behelyettesíthető jelző, ha náluk vásárolunk. Az ő tempójukban.

Pedig dehogyis van így! A céljuk nem az, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hanem az, hogy minél többet költsünk náluk. A becslések szerint évente 80 milliárd új ruhadarabot gyártanak és adnak el. Ugyanakkor évente 14 millió tonna ruhaszemét keletkezik csak az Amerikai Egyesült Államokban.

Szinte azért gyártják a ruhákat, hogy aztán nem is olyan sokkal később kidobjuk őket. Közben tele van a szekrényünk, mégsem tudunk normálisan felöltözni, és azt hisszük, egy újabb ruhadarab jelenti a megoldást.

Arról nem is beszélve, a ruhaipar hogyan szennyezi a környezetet, mennyire kizsákmányolja azokat, akik az olcsó ruhákat gyártják. Nők milliói dolgoznak az iparban, heti hat napon, napi 12–14 órát nyomorúságos körülmények között töltve. A divatipart csak a termelés érdekli, nem a nők – sem az előállító oldalon, sem a gyártó oldalon.

A fast fashion óriások azt is elfeledtetik velünk, hogy a divat nem a vásárlásról szól. Sokkal inkább a meglévő ruháinkkal való játékról. A divat önkifejezés, öröm, kreativitás, ötlet, innováció. Öltözködni jó dolog, csinosnak lenni, és jól érezni magunkat a bőrünkben még jobb. De ezeket nem a vásárlással kell elérnünk. Főleg nem olyan márkáktól, amelyekről nem tudunk semmit: nem tudjuk, milyen alapanyagokból gyártatnak, milyen vegyszerekkel festenek, mit fújnak rá a ruhákra a penész ellen, hol varratnak, kikkel dolgoztatnak (biztos, hogy nem gyerekekkel?), milyen körülmények között dolgoznak, akik a mi ruháinkat varrják. Számtalan fotó, dokumentumfilm, tanulmány, cikk bizonyítja, hogy a divatipar mai működése nem fenntartható, óriási katasztrófába rohanunk, ha minden így marad.

Közben leveszem magamról a ruhát a showroomban. Vikivel megbeszéljük, hogy egy hét múlva már jöhetek is az első próbára. A próba utáni minimális átalakításokat már ő végzi el, és az első próba után néhány nappal készhez is vehetem álmaim ruháját.

Elsőre talán úgy tűnik, hosszú jegyesség ez, de azt vettem észre, hogy jól dönteni jobban lehet, ha lelassulunk hozzá.

Biztosan fel tudom venni ezt a ruhát hétköznapokra és alkalmi eseményekre is? Biztosan jól áll a színe? Biztosan jól áll a fazonja? Illik hozzám az anyaga? Tudom kezelni? Bírja azt is, ha egész nap ülök? Ha nem bírja, az számít? Biztosan tudok benne kapaszkodni a buszon anélkül, hogy kilátszana a bugyim? Biztosan le tudok benne ülni anélkül, hogy nyomná a hasamat?

Itt minden rólam szól, de tiszteletben tartom a másik idejét és munkáját. Én vagyok a megrendelő, de ő az alkotó. Lehet, hogy vevőként mindig igazam van, de ő az, aki a szakember. Ketten, közösen alkotjuk meg azt, amit szeretnék. Ez is slow fashion. Az is, ha olyan tervezőtől, alkotótól választunk, aki tiszteli az alapanyagot, a munkatársait, bennünket. Aki a legjobbat szeretné nekünk és a világnak, amely körülveszi. Aki talán nem is kollekciókban gondolkozik, hanem egymásra épülő ötletekben, ruhadarabokban.

Talán elsőre nehéz elképzelni, de vásárlóként van beleszólásunk abba, mi történik a divatiparban. Ha fast fashion üzletekben vásárolunk, akkor is maradjunk tudatosak. Ha van rá lehetőségünk, támogassunk emellett tervezőket, alkotókat. Néha nyugodtan nézzünk be turkálókba, adományboltokba, vagy tartsunk ruhacserét. De ami a legfontosabb: szeressük a meglévő ruháinkat, és szeressük viselni őket.

Ha szeretnétek még többet megtudni a fast fashion működéséről és a slow fashionről, gyertek el 2018. április 23-án Szentesi Réka előadására. Az eseményről még több infót ide kattintva találtok.

Mengyán Eszter újságíró, több mint 10 éves szakmai múlttal rendelkezik, többek között a NLCafe szerzője és a Life.hu főszerkesztő-helyettese volt, jelenleg a VOUS.hu főmunkatársa. Blogger, a fenntartható divat a szakterülete, online és print lapokban publikál, valamint előadásokat tart a témában szerte az országban.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!