Van egy állítás, amivel nehéz lenne vitatkozni: mindannyiunknak szüksége van pihenésre. Bár ez nagy igazság, a helyzet az, hogy van, aki meg tudja adni magának ezt a gondoskodást, mások azonban kevésbé. Első ránézésre a rendelkezésre álló időnk eltérésével magyarázhatjuk az egyéni különbségeket, de ha jobban megnézzük, ráismerhetünk még egy-két rejtett mozgatórugóra a háttérben.

Pivarcsi Dorina írása

Mit is jelent pihenni? Természetesen mindenkinek más tevékenység hozza el a várva várt kikapcsolódást, mégis vannak olyan közös pontok, amiről többen is ábrándozunk. Ha pihenünk, akkor nem szeretnénk dolgozni, sem tervezni, örülnénk, ha nem kellene aggódnunk a jövőnk vagy éppen a jelenünk miatt, és lehetőleg ne is erőltessük meg magunkat fizikailag, mert ilyenkor fájdalmat sem szeretnénk érezni. Ezek alapján az édes semmittevés lehet a biztos út. Ám a pihenés alatt sokszor szeretnénk, ha mentálisan és fizikálisan is feltöltődhetnénk, és úgy éreznénk magunkat a végére, mint akit kicseréltek. Ehhez azonban lehetséges, hogy az édes semmittevés helyett tennünk is kell valamit.

Az aktív pihenést jól ismerjük, azonban párjáról, a passzív pihenésről számos tévhit terjeng. Vannak becsapós tevékenységek, mint például ha a több órás TV-nézést hasonlítjuk össze egy kis "villámolvasással" a buszon. Könnyű azt gondolni, hogy a két cselekvés közül a kanapén elterülve TV-nézés a pihentetőbb. Igaz, hogy eközben nem erőltetjük meg magunkat, és a testünk valóban pihen – már ha nem valami kivehetetlen pózban fekszünk, amitől derékfájdalmaink lesznek –, de nem biztos, hogy az agyunknak jót tesz a sok felesleges inger.

Ellentétben az olvasással, ami kiválóan pihenteti az agyat, hiszen leáll a szokásos kattogás, az aggódás, a figyelmünk a tartalomra irányul. Így egy napközbeni 20 perces olvasás (akár a boltban, sorban állás közben) már jótékony hatással bír a mentális működésünkre.

Az olvasásban sokszor az gátol meg minket, hogy csak úgy érezzük az igazinak, ha elképzelünk mellé egy bögre teát, egy puha takarót és egy hívogató fotelt... Erre a rituáléra azonban tényleg van, hogy nem jut idő.

Ez a gondolatmenet nem csak az olvasással, hanem több vágyott időtöltésünkkkel kapcsolatban is jellemző. Ne higgyük el a fantáziánknak azt, hogy csak úgy lehet jó valami, ahogy mi azt elképzeltük, sokszor ugyanis ezek tartanak vissza bizonyos cselekvések megvalósításától - adott esetben a pihenéstől is.

A passzív pihenést tovább boncolgatva találhatunk még némi érdekességet. Bár az édes semmittevés nagyon kecsegtetően hangzik, mégsem hozza el mindenkinek a kívánt hatást. Az igazság az, hogy nagyon nehéz magunkkal csendben maradni és nem csinálni semmit, csak hallgatni a gondolatainkat. Ha már régen nem volt részünk ilyesmiben, a felszínre törhetnek olyan gondolatok is, melyek szorongáshoz vezethetnek. Ezért kerülhetjük, akár tudtunk nélkül is, ezt a fajta a pihenést. Inkább elhalmozzuk magunkat feladatokkal és csak azt szajkózzuk, hogy "nekem erre nincs időm”, csak hogy ne kelljen szembenéznünk önmagunkkal.

A szorongás tárgyát ilyenkor nem mindig könnyű beazonosítani.

Lehet az például a bűntudat is, sokunkat ugyanis az önmarcangolás nem engedi pihenni: az, hogy úgy érezzük, még nem érdemeljük meg a nyugodt perceket, azokat mindenképpen kemény munkának kell megelőznie. Éppen ezért fontos leszögezni, hogy a pihenés nem egyenlő a lustasággal.

Nehezebb helyzetben vannak azok, akik dolgos, teljesítményközpontú családban nevelkedtek, ahol a munka adta az ember értékét. Őket ugyanis nagyobb valószínűséggel nem engedi hátradőlni az a rosszul rögzült hiedelem, hogy ha nem tesznek le valamit az asztalra, nem is érnek semmit, és nem érdemelik ki a pihenésre való jogot sem.

Ám ha valaki történetesen bírja saját magát és egész korrekt kapcsolatot ápol a gondolataival, sőt még rossz érzése sincs, ha előbb pihent, mint mosogatott volna, még akkor is fennállhat az a szcenárió, hogy szeretne pihenni, de nincs rá ideje.

Az elfojtott szorongás mellett a másik fő gátló tényező a pihenés elérésében a tudatos időgazdálkodás hiánya. Az idő egy relatív fogalom, amiről tényleg annyiféleképpen gondolkodhatunk, ahányan vagyunk. Segíthet azonban, ha nem a most és a majd fogalmak mentén próbálunk lavírozni, hanem konkrét időintervallumra nézzük meg, mennyi is az annyi. Vegyünk alapul egy hetet. Egy hétben van 168 óra, és ha átlagos, 40 órás munkahéttel számolunk, akkor marad a munkán kívül 128 óránk. Ha idealisták vagyunk, akkor napi 8 óra alvást is levonhatunk, így marad 72.

A heti 72 órából biztosan időt vesznek el azok a feladatok, melyek az életünkben betöltött szerepeinkből adódnak - mint hogy gyermekek, szülők, házastársak, testvérek, barátok vagyunk, és a lista még nem ért véget –, de még így is megmaradhat a fele vagy az egyharmada, ami csak a miénk.

Hogy lehet, hogy ez a 24-36 óra mégis sokszor úgy telik el, hogy azt érezzük, nem csináltunk semmit azok közül, amiket szerettünk volna? Erre a kérdésre nehéz lenne válaszolni - ez ugyanis már nagyon az egyén szintjén dől el. Annyi biztos, hogy életünk minden egyes eltöltött percéért mi magunk felelünk, és saját döntésünk minden egyes elkezdett cselekvésünk. Ha a pihenéssel kapcsolatos döntéseinken szeretnénk dolgozni, segíthet, ha minden döntésünk előtt tudatosítjuk magunkban, hogy igenis van pihenésre szánható időnk, és megengedhetjük magunkat ezt a fajta öngondoskodást. Ha ebből a 24-36 órából akár már csak egy felet egy kis olvasással töltünk, vagy az aktív pihenés egy másik formájával, máris sokat tettünk önmagunkért.

Pivarcsi Dorina, a Slow Budapest pszichológus munkatársa. A SlowHow előadások szervezését és lebonyolítását vezeti, írásai rendszeresen olvashatók a Slow Blogon, elsősorban mindfulness és pozitív pszichológia témában.  

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!