„Mindig ettünk egy fagyit a cukrászdában. Én mindig csokisat kértem, ő meg karamellt. Aztán kiültünk a járdára a fagyizó előtt, és én számoltam a kék kocsikat, ő meg a pirosakat, és akinek a legtöbb jött össze, az nyert. Szeretem azt a járdát. Lehet, hogy unalmas, de azt hiszem, az unalmas dolgokra emlékszem a legszívesebben.” – Ezek Russell, a Fel (Up) című mesében látható kissrác szavai. És mindennél pontosabban megragadják az együtt töltött idő lényegét. Az elmúlt időszakban valami hasonlóra törekedtem – változó sikerrel, de büszkén mondhatom: a végére belejöttem.

Vendég bloggerünk, Wild Marca írása

Nehezen ébredtem idén: a januári semmittevés nálam február első feléig kitartott. Aztán lassan elkezdtem nyújtogatni a csápjaimat az utóbbi hetekben igencsak hanyagolt kedves emberek felé. Hó elején bevallom, még semmi kedvem nem volt emberek közé menni. Végtelenül jólesett szöszmötölni a lakásom magányában, lehetett jókat főzni, otthon tornázni, olvasgatni, filmet nézni, a passzivitást olykor takarítás és egyéb házimunkák tarkították. Aztán egyre hangosabban szót kért magának a mozgáshiánytól álomba szenderülő izomzatom és az elfészbukosodó baráti kapcsolatrendszerem. Nem volt más hátra: lépni kellett!

Szerencsére akut mozgás- és emberhiányra van egy bármikor bevethető jolly jokerem: a tánc. Semmi nem dob fel annyira, mint elmenni egy táncolós buliba, ahol egyszerre vár a zene, a kedves ismerősök és a ritmusra mozgolódás önfeledtsége. Ebben a hónapban igyekeztem tudatosan megízlelni a táncolás slow oldalát: nem kell mindenáron zizegni-pörögni. Ha akarom, beszélgetek. Ha akarom, hallgatom a zenét. Ha akarom, gyönyörködöm a táncolókban. És persze táncolok is, ha úgy adódik! Ez az, ami összeköt minket: ugyanaz a hóbortunk, ugyanazt a zenét szeretjük, ugyanabban a ritmusban mozdulunk, ugyanabban a közegben lubickolunk. És önmagában ennyi elég is.

Azért éreztem, hogy a megszokott táncos programok mellett itt az ideje valami újnak is. Valaminek, amit eddig nem csináltam. Úgyhogy a párommal elhatároztuk: megnézünk néhány programot, amivel egy ideje szemezünk, de eddig nem igazán szántuk rá magunkat. Így hát fogtuk a facebookot, és nagyon hamar találtunk az események között önismereti előadást, tematikus beszélgetéseket és egy holdújév-ünneplő estet Bhutánról (ételkóstolással!). Sok új ingert, élményt, gondolkodnivalót adtak ezek a programok. Holott igazából semmi különös nem történt, leszámítva a legfontosabbat: hogy együtt éltük át.

Aztán még tovább merészkedtünk: közösen felfedeztük a tollaslabdát! Megnéztük, hol van Pesten tollaslabdacsarnok, megvettük a legegyszerűbb tollaskészletet, béreltünk egy pályát, és mindenféle szakmai és pontszámítási ismeret híján ütögettünk egy jó órán keresztül. Azóta minden héten visszajárunk. Semmi elvárás, semmi teljesítménykényszer, hiszen nem más ez, mint játék – a szó legjobb értelmében. Leizzadunk, kifulladunk, ezerszer befutjuk a pályát, teniszközvetítésekből vett mozdulatokkal hülyéskedünk, amíg a nevetéstől el se találjuk a labdát. És közben észrevétlenül megérezzük az ütőt, játszunk az ütéseink erejével, nyesünk, próbáljuk egymást kicselezni – fejlődünk. Együtt a játékban, együtt a másikkal – ez az önfeledtség, a flow-élmény maga. És ehhez se kell sok: hetente egyszeri 1-2 óra napokra feltölt. Imádjuk!

Végül pedig társasági szempontból is utolértem magam. A szüleim a héten pár óra erejéig Pesten jártak, nekem pedig sikerült elkérnem magam a munkahelyemről egy hosszabb, „családegyesítő” jellegű ebédre. Az elmúlt napokban pedig minden délután munka után találkoztam valamelyik rég nem látott ismerősömmel. Ettünk, beszélgettünk, moziztunk, örültünk egymásnak – ennyi történt csak. A lényeg az egészben úgyis az együttlét – a maga megfoghatatlan valójában. Mert mi is történik tulajdonképpen, ha egymás társaságában vagyunk?

A lényeg

A napokban újranéztem a Fel (Up) című mesét. Egy ponton Russell, a kissrác mesél az apjával eltöltött, sajnos ritka közös délutánokról: „Mindig ettünk egy fagyit a cukrászdában. Én mindig csokisat kértem, ő meg karamellt. Aztán kiültünk a járdára a fagyizó előtt, és én számoltam a kék kocsikat, ő meg a pirosakat, és akinek a legtöbb jött össze, az nyert. Szeretem azt a járdát. Lehet, hogy unalmas, de azt hiszem, az unalmas dolgokra emlékszem a legszívesebben.”

Russelnek igaza van: nem a grandiozitásban rejlik az élmény. Ha a szeretteinkkel vagyunk, valójában gyakran a semmittevést, a mindennapi „csak úgy lenni” állapotot éljük meg  – közösen. Jelen vagyunk és velük vagyunk, önfeledten, ott, abban a pillanatban. Csak úgy.

Ez az írás a Slow Budapest anti-határidőnaplójához kapcsolódik: a napló megalkotói és használói, az ott szerepeltetett havi slow kihívásokkal összhangban, minden hónapban új témát járnak körül a lassítás jegyében. A január a semmittevésről szólt, a február a társas kapcsolatoké, a március az olvasásé lesz. 

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!