Nem tudom, ti hogy vagytok vele – én nemrég nagy fába vágtam a fejszémet: elhatároztam, hogy megtalálom a módját, hogy mindig legyen időm azokra a dolgokra, amik valóban fontosak. Olyan döntés ez, amiről úgy érzem, már régen esedékes (lett volna); túl régóta pörögnek már számolatlanul a napok úgy, hogy szinte nem is emlékszem, mivel töltöttem őket.

Herendi Kata írása

Hogyan oszd be az idődet, hogyan legyél hatékonyabb, hogyan végezz el több feladatot egy óra alatt – ezekkel a tippekkel, módszerekkel tele a padlás. Őszintén szólva én egyik „tutibiztos” megoldást sem érzem annyira a magaménak: legtöbbször vagy egy számomra nagyon énidegen rendszert kellene a napjaimba erőltetnem, vagy túlságosan hamar eljön a pillanat, amikor kártyavárként omlik össze a gondosan felépített szisztéma.

Ami végül mégis megadta azt a bizonyos kezdő lökést, az Rebecca Cooper írása volt, egy Kanadában élő négygyermekes anyukáé, aki a blogján mesélt arról, hogyan osztja be az idejét a gyerekek és a munka mellett. Illetve a kérdéses bejegyzés elején leginkább arról, hogyan nem sikerült a kettőt együtt „menedzselnie”, és hogyan ugrott a plafonig a napirendjükben beálló legkisebb csúszás miatt is. Mielőtt úgy döntött, változtat ezen, ő is úgy gondolt az idejére, mint ahogy a legtöbben tesszük manapság: egyre több és több dologgal zsonglőrködünk egyszerre, és – akárcsak egy valódi zsonglőr – azon igyekszünk, hogy minél többet tartsunk belőlük a levegőben egyszerre.

Rebecca a blogján Emily Watts, az Egy kiegyensúlyozatlan nő vallomásai című könyv íróját idézi, aki a zsonglőrködés képe helyett egy sokkal vonzóbb hasonlattal írja le, hogyan érdemes az időnkről gondolkodnunk.

Watts szerint úgy kellene elképzelnünk, mint egy mérleget, aminek az egyik serpenyőjében sok-sok kisebb súly van, amik a feladatainkat jelképezik (a házimunkától kezdve a gyerekek különórára való eljuttatását, a munkát, mindent, amit egy átlagos napon el kell végeznünk).

És hogy mi van a másik serpenyőben? A téglánk. Ez a nagy és nehéz tégla az, ami az életünkben igazán fontos – tulajdonképpen az a dolog, amiért az összes többit csináljuk.

De vajon egyensúlyban lesz így a mérlegünk? „Nem érdekel az egyensúly”- írja Emily Watts. „A tégla érdekel. Az a dolog, amit ha megtalálok, és jól csinálom, nem számít majd, mi kerül a mérleg másik oldalára.”

Ha már tudjuk, mi jelenti számunkra a téglát, nincs más dolgunk, mit hogy elsőként azt tegyük ennek a képzeletbeli mérlegnek a serpenyőjébe; hogy ez legyen az, ami mindig elsőbbséget élvez. Nagyon fontos gondolat ez, hiszen mit is csinálunk a legtöbb napunkon?
Még ha olyan szerencsések vagyunk is, hogy megvan a téglánk, túlságosan lefoglal minket a mérleg másik oldala: azok a dolgok, amik szintén fontosak, de még inkább – sürgősek. Azok, amik hangosan kiabálnak, a figyelmünket, azonnali intézkedést követelnek, mi pedig szaladunk egyiktől a másikig, vagy vérbeli zsonglőr módjára pörgetünk belőlük a levegőben egyszerre ötöt, de még inkább hatot (végül is miért ne lehetne az ebéd közbeni email-írás mellett még telefonálni is…). És aztán a nap végén örülünk, ha nem potyog minden a fejünkre.

A tégla pedig eközben csendben vár arra, hogy vele is legyen időnk foglalkozni, mert az igazán fontos dolgok jellemzően nem szoktak hangoskodni. Hogy csak néhány tégla-példát említsünk: az egészségünk, a kapcsolataink – sokszor csak olyankor jutunk el hozzájuk, amikor olyan gond van velük, ami a fontosból a sürgősbe viszi át őket, és gyorsan, tűzoltásszerűen kell cselekednünk – ami senkinek nem jó.

Te már tudod, mi a te téglád?

Bevallom, amikor először megpróbáltam megfogalmazni, mi jelenti számomra a téglát, egy olyan igazi klasszikus, szép nagy falazóblokkot képzeltem el, ami majd jól lenyomja a mérleg „fontos” serpenyőjét. Aztán rájöttem, hogy ami számomra a fontos oldalon van, az inkább olyan, mint a gyerekkori emlékeimben őrzött színes gyurma, amit gusztusos kis hengerekben csomagoltak egymás mellé, és amit kaján vigyorral préseltünk szivárványszínű gombóccá, jellemzően már a suli első napján. Minden benne van: család, barátok, macska, és egy jó adagban én, aki előtte sokáig a mérlegre se jutottam fel, nemhogy a fontos oldalra… Most viszont része a téglának a sport, a zene, az olvasás, minden, ami ehhez a kiegyensúlyozatlan egyensúlyhoz kell.

És ha már egyensúly – a téglánk megtalálása sokat ad, de nem biztos, hogy ezzel minden tökéletesen a helyére kerül, örökre. Az, ha tudjuk, számunkra mi jelenti azt a bizonyos téglát, szuper, mert rengeteget segít abban, hogy úgy súlyozzuk a napunk 24 óráját, ahogy számunkra ideális. „Téglázni” lehet úgy is, hogy eldöntjük, este hatkor eldobjuk a munkát, és már csak a családunkkal foglalkozunk, vagy úgy, hogy offline reggeleket tartunk, de akár úgy is, hogy heti háromszor elindulunk sétálni a környéken. De ezekkel együtt is mindig lesz olyan időszak az életünkben, amikor a sürgős feladatok lesznek túlsúlyban, mert beteg a gyerek, szorít a határidő, és így tovább. A lényeg, hogy tudjuk, teljesen rendben van az, ha időről időre eltolódik a hangsúly, sőt, akár megváltozik az, mit tekintünk éppen téglának – csak ne felejtsünk el mindig visszatérni hozzá.

Herendi Kata pszichológus, a Pszichoforyou online pszichológiai magazin főszerkesztő-helyettese. A Slow Budapest volt szakmai vezetője 2017-től 2019-ig.

Szívesen olvasnád a jövőben is a blogposztjainkat? Iratkozz fel a Slow Budapest hírlevelére!