Egy Facebook poszt hosszúsága ne legyen több 40 karakternél. Én is sokszor mondom el ezt a csapat kommunikációval foglalkozó tagjainak, azaz egy ideje leginkább csak annyit javasolok, hogy képre írt szavakkal kommunikáljunk. 40 karakter, az ennek az 1 mondatnak a hosszúsága... amit már csak képpel együtt olvasunk el a Facebookon. A vizuális tartalom korába érkeztünk, ahol pusztán szavakkal, olvasnivalóval nem érünk többé célba?
Krajcsó Nelli írása
Amikor olvasok, olyan mintha élnék. Mintha én lennék a türelmes figyelő, a gyerek, a varázsló, a megértő, a véleményező, a segítő, a döntőbíró, az együtt érző, a támogató. Pedig az olvasás nem más, mint egy gondoskodó szülő, vagy jóbarát, vagy segítő, aki lelassít, türelmessé tesz, gondolkodóvá, megértővé és figyelemmel varázsolja elém az élet nagyszerűségeit.
Vendég bloggerünk, Senye Ica írása
Hetek óta nem beszéltem a legjobb barátommal. Tudom, mi van vele, hisz mindent posztol, követem, like-olom, kommentelem… örülök ha örül, és szomorú vagyok, ha bántalom éri. Mégis, hetek óta nem beszéltünk. Pont várok a pénztárnál, eszembe jut, felhívom gyorsan, mi van vele. Végigbeszélgetjük a sorbanállást, a fizetést (bocs, pénztáros néni), a hazasétát, a lépcsőházat. Csak akkor rakom le, mikor már sokadik alkalommal futok neki az ajtó kinyitásának, de nem sikerül tele kézzel. Tizenöt perc beszélgetés alatt sokkal többet tudtam meg, mint hetek posztjaiból. Meg is beszéltünk egy személyes találkozót, sajnos más városban élünk, tervezgetni kell, de megéri.
Vendég bloggerünk, Tóth Zoltán írása
„Mindig ettünk egy fagyit a cukrászdában. Én mindig csokisat kértem, ő meg karamellt. Aztán kiültünk a járdára a fagyizó előtt, és én számoltam a kék kocsikat, ő meg a pirosakat, és akinek a legtöbb jött össze, az nyert. Szeretem azt a járdát. Lehet, hogy unalmas, de azt hiszem, az unalmas dolgokra emlékszem a legszívesebben.” – Ezek Russell, a Fel (Up) című mesében látható kissrác szavai. És mindennél pontosabban megragadják az együtt töltött idő lényegét. Az elmúlt időszakban valami hasonlóra törekedtem – változó sikerrel, de büszkén mondhatom: a végére belejöttem.
Vendég bloggerünk, Wild Marca írása
Életemben először akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy boldog vagyok, amikor 10 vagy 11 évesen a nyári szünet közepén, egy napsütéses napon az utcában élő barátaimmal együtt mászkáltunk a mezőn, velünk volt a kutya és egy focilabda. Nádason gázoltunk át, cél nélkül mentünk a semmibe, elhagyatott gyártelepen homokdombokra másztunk fel, kicsit féltünk, hogy ezt nem szabad, pipacsok között rúgtuk egymásnak a labdát, és amikor elkezdett lemenni a nap, én lefeküdtem a naptól sárga fűbe – magamba szerettem volna zárni a csodát.
Krajcsó Nelli írása
Sétálni, beszélgetni, megölelni, elmondani, megkérdezni… A személyes kapcsolatok és közös élmények néhány összetevője, ami sokszor nem igényel pénzt, hanem csak szándékot és jelenlétet, hogy megosszunk egymással a gondolatainkat, szabadidőnket. Viszont annál többet tud nyújtani.
- Balogh Beáta vendégblogger írása -
On February 12th Slow Budapest and Peace Revolution held a meditation and minfulness event with the aim of bringing the art of stillness closer to the people of Budapest. There were about 40 participants eager to switch off and experience the inner silence – or not? What is meditation all about? What are the mysteries and the truth about this simple-looking form of stress releasing?
Nelli Krajcsó talks to Manuela Puscas, the peace architect of Peace Revolution
Három szó: csak úgy lenni. Könnyűnek hangzik, de nem az. Ambivalensen szemléli a semmittevést a ma embere: szüksége van rá – jobban mint eddig bármikor – ugyanakkor gyakran mintha mégis menekülne előle. Miért vágyunk rá és miért esik mégis annyira nehezünkre?
Vendégbloggerünk, Wild Marica írása
Egy olyan társadalomban, ahol elsősorban a teljesítményünk alapján ítélnek meg bennünket, nagyon nehéz mit kezdeni a semmittevéssel. Egy kicsit személyesebben: nekem is nehéz mit kezdenem azzal, hogy rendszeresen meg tudjam engedni magamnak, hogy ne legyek hasznos, csak létezzek. Pedig pont a létezés pillanataiban töltődöm fel, inspirálódom és újulok meg annyira, hogy utána - visszaállva a cselekvés üzemmódba - jól el tudjam végezni a feladataimat. Talán pont ez a lényeg, a létezés és a cselekvés (avagy a tevés és levés) finom egyensúlya, és hogy tudjuk, mikor melyiknek van itt az ideje.
Sudár Györgyi írása
